Várom, hogy leessen valami. Nem érzek semmit. Megrendülést sem. Örömöt sem, bánatot sem. Ugyan átúsztak hasonló érzések rajtam, mióta hazajöttem. Csak látszólag nem foglalkoztat a dolog, de azért éjjelente rendesen Indiában járkálok a csoporttal... Gyanítok itt valamit. Igyekeztem semmit nem elvárni, De azt azért elképzeltem, ahogy megérkezem Indiába, megcsókolom a reptéren a földjét. Ez gondolati szinten maradt, ott mást érezek. Történetesen semmit. Ez szokatlan nálam. És pont itt nem érzek, az érzések feltételezett birodalmában. Az érzékeimre inkább odairányul a figyelmem. Hangok, ízek, színek,szagok,pára,meleg,por. Ezt is hamar megszokom. Rögtön megcsíp egy szúnyog. Az emberek ismerősek. Láttam őket a dokumentumokban.Most én magam léptem be a filmbe. Természetesen viselkedem, majdnem elhitetem magammal, hogy itt nekem európainak veszélyes. Ellentmond ennek a sok piszok ellenére is egy biztonságérzet. Mint egy burok, körbevesz valami. Talán ez nem enged érezni? Delhiből érkezvén Vrindávanba épp arra ébredek a szunyókálásból, hogy megérkeztünk.

Vrindavan

Talán mert épp odaátról jövök, felhígul a burok szövete, mert ahogy meglátom az arra tartó asszonyokat, valamiért összeszorul a szívem láttukra. Nem, ez nem szánalom. Valamitől megrendültem és felsírtam volna, de pár csepp könnyre fojtottam. Nem a szegénység látványa, arról ők amúgy sem vettek tudomást, ez valami tömény, régóta gyógyítatlan fájdalom esszencia áramlat, amiben már réges rég lépdelnek csodálatos tartással és hősiességgel. Sokáig nem merülhetek bele, bár itt helyben leülnék legalább egy kis időre, mert bár nehéz ez a sűrűség amit viselnek, szentséggel átitatott, amibe szívesen bekapcsolódnék. Ezután látom csak, mi vesz körül - kinn és benn - és hogy jobb lett volna bőrönd s benne a fölös cuccok nélkül érkezni... Átcibálom az épületek oldalában búvopatak-kanális mentén az ashramig. Nem zavarnak a tehenek, igyekszem a nyomukat kerülgetni a zötykökön billegő börönd kerekével. Felfogom a környezet abszurditását és azt, hogy mégsem ijeszt vagy aggaszt különösebben. Lehet a fáradtságtól, magyaráz az eszem, de néhány óra pihenő után még befogadóbbá válok. Valami vidámság jár át, talán a vicces helyzettől, hogy botokkal járkálunk a szemüvegeinkre pályázó majmok nevelése végett. Másnap a bot hurcolásának vetek véget, elég vinnem a "magic bag"-emet a hátamon, különben is szobatársnőm Kriszta, azt mondta megvéd. Kísérletet teszünk megnézni minél több templomot az állítólagos ötezerből. Már megint ez a nem- érzés. Az épületek elragadóak, némelyik üres, másokban aktív a lelki élet. Itt még a lakóházak is templomok. Megtudom, sokan ide jönnek haláluk közeledtével. Szent hely. De akkor hová lett az érzékelésem, ami korábbi utazásaimnál oly határozottan felhívta a figyelmemet az általam nem ismertekre is? Az nem valószínű, hogy oktalanul vonzza ide a zarándokok sokaságát. Elnyomnák a fizikai érzékelések a lelkiekét? Erre, csak jó egy héttel hazaérkezésem után sejtek megértés lehetőséget, ami részint ama védőburok nehéz áthatolhatósága, még inkább a szent erőtér eredetében keresendő. Úgy, ahogy a magaslati levegőhöz elkél az oxigénmaszk, tudatunk ritkább burkaihoz is csak fokozatosan és felkészülten célszerű felemelkednünk.

E fenti észrevételemet indiai tartózkodásom alatt álmodott két emlékezetes álmom és az ezalatt magyarországi környezetemben történt események közti összefüggések felismerése ihlette. Ami ott van, finomabb, magasabbról érkező lehet, mint amit ezidáig felismertem. Idő kell ráhangolódni és az érzékelőit működtetni. Mindez idő alatt a Lótusz Templom baha'i bengáli imáit hallgatom.

Juhász Gabriella

Joomla SEF URLs by Artio