Mit akart Tibet ezekben az évszázadokban? (Nem a nép. Az egyszerű emberek általában csak azt akarják, hogy hagyják békén őket.) Glang-dar- ma király sem ismerte fel az országot fenyegető veszélyt. A Bon vallás megszilárdításán kívül csak az ital és a nők érdekelték. A 11. század végén Kun-dga-snying-po király a Sung császárhoz, Hui- tsunghoz fordult, hogy erősítse meg a rangját. Mi szükség volt erre? Vagy más szavakkal, miért követte el ezt a párját ritkító ostobaságot? Tibet szerencséjére, Hui-tsung inkább volt költő, mint császár, és nem tett további lépéseket.

Tibet

A 13. századtól a tibetiek, kínaiak, mongolok és tangutok hol egymás ellen harcoltak, hol létrejött egy laza szövetség a másik kettő vagy három ellen. Tibet felhasználhatta volna ezeket a zavaros időket arra, hogy végleg elszakadjon Kínától, de nem tette. 'Pags-pa Blo-gros-rgyal-mtsan láma (1234-1279) Pekingbe ment, hogy rendezze Khams és Amdo tartományok jogi helyzetét. Ez annyira sikerült neki, hogy ettől kezdve a kínai császár rezidens helytartókat, ún. ambánokat küldött Tibetbe. A láma fő gondja az volt, hogy a császárénál alacsonyabb trónra akarták ültetni. Nem is s trón volt a legfőbb probléma, hanem az ülőhelyre tett párnák száma. A történelmi párnacsatát a legenda szerint a császárnő döntötte el: üljön a láma annyi párnán, ahányon akar, amikor leckét tart vagy avatást ad, de ha politikai kérdésekről van szó, legyen egyforma a párnák száma. A láma elégedetten ment haza, a császár pedig még elégedettebb volt, mert Kína ezután könnyebben ellenőrizhette a tibeti belügyeket. Tibetben továbbra sem volt nyugalom, a lámák és a nemesség fáradhatatlanul harcoltak a világi hatalomért, ami már régen a kínai császár kezében volt.

Egy Sa-skya kolostor apátja orgyilkost bérelt, ölje meg a császárt, de ez csak amolyan délibábos terv volt. Az első Ming császárok a divide et impera elvét alkalmazták a lámákkal szemben (de ugyanakkor Pekingben jelent meg a bKa-gyur díszkiadása, 108 kötetben). Ebben a zavaros politikai helyzetben mindenki uralkodni akart, hercegek, lámák marakodtak, a buddhizmus mélyponton volt, a kolostori fegyelem meglazult, a lámák tantrikus isteneket imádtak, jövedelmüket mágikus szertartások végzésével egészítették ki. Erre az időre esik bTsong-kha-pa reformja, az ún. sárga sapkás lámák hatalmának megszilárdulása, az első Dalai láma, dGe-'dun- grub (1391-1475), de ennek politikai szempontból nem volt sok jelentősége. A Dalai láma lehetett inkarnáció, isten kis vagy nagy betűvel, de a kínai császár hozta a döntéseket. A sárga sapkás lámák éppen úgy behódoltak Kínának, mint előttük a vörös, fekete vagy akármilyen süvegesek. Nem is tehettek mást, mert a 2. Dalai láma, dGe-'dun-rgya-mts'o csak annyit mert megtenni, hogy nem ment el Pekingbe a császár „baráti" meghívására, U-tsong máris hadsereget küldött, hogy „megtorolja az engedetlenséget."

1530-ban Kína megint úgy érezte, hogy neki kell rendeznie a tibeti határvidék problémáit. 16 kisebb helyi potentátot legyőztek, 60-ban „önként" meghódoltak, ami egészen addig tartott, amíg a kínai katonák el nem vonultak. Itt megint nem érdemes bölcsködni, hogy Kínának volt-e joga beleavatkozni a tibeti belügyekbe, vagy sem. Tibet elfogadta az elnyomó, asszimiláló politikájukat, a kultúrájukat, a jelenlétüket; még a Dalai és Pan- c'en lámák is csak akkor válhattak istenekké, ha ezt Kína jóváhagyta. Nemesek és lámák egyformán örültek, ha „ajándékot" kaptak egy kínai császártól, és ezek nem is voltak csekélységek. A Ming császár, Wan-li ezüst mandalával, drágakövekkel teli ezüst tállal, lovakkal, színes selymekkel kenyerezte le a 3. Dalait. Miért éppen egy határmenti incidensbe ne avatkozott volna bele a kínai birodalom?

Az 5. Dalai láma erős egyéniség volt, viszonylag függetlenül uralkodott, ő kezdte el a Potala építését. De kinek a kezében volt a gyeplő? A szerencsétlen 6. Dalait a kínai császár parancsára mérgezték meg, 1720-ban a 7. Dalai megkérte K'ang-hsi császárt, legyen már olyan szíves, kergesse el a támadó dzsungárokat (nyugati mongolokat). Valahogy elfelejtette, hogy amióta világ a világ, ilyen segítséget még egyetlen császár, király, herceg, de még a szomszéd paraszt sem ad önzetlenül. Ebből az derül ki, hogy Kína szinte „az első perctől" jelen volt Tibetben, a hatalmat többé-kevésbé nyíltan gyakorolta, a dzsungárok leverése után formálisan is elkezdte az annektálást. Kinek volt szava ez ellen? A függetlenebb szellemű nemesek elsáncolták magukat a járhatatlan hegyek között, a Dalai bezárkózott a Potalába, a népnek meg ősidők óta mindegy, hogy kinek fizeti az adót. Csak 1923- 1933 között volt megint viszonylagos függetlenség, amikor a nagyhatalmakat lefoglalták az első világháború és annak utórezgései. Közben a tibetiek boldogan aláírták az ún. szimlai egyezményt, amely megerősítette Kína főhatóságát; ez, valljuk be, elég felesleges volt. Mintha az egerek hivatalosan megerősítenék azt a kialakult gyakorlatot, hogy a macskák időnként elkapnak és felfalnak egyet közülük. 1951 óta Tibet hivatalosan is Kínához tartozik. Teltek-múltak az évszázadok, de a tibetieknek 1956- ban jutott az eszükbe először, hogy talán jó lenne elszakadni a Nagy Testvértől. Fellázadtak, de már későn, ebből a pozícióból nem lehetett nyerni. A kínaiak szervesen beépültek Tibet életébe. Letelepedésre kényszerítették a nomádokat, elfoglalták a vezető állásokat, ellenőrzik a kereskedelmet. Mindenütt jelen vannak. A jelenlegi vagy 14. Dalai láma, bsTan-'dsin rgya-mts'o megtette az egyetlen helyes lépést, 1959-ben elmenekült Tibetből. Vele menekült, aki tehette. A kínai (tibeti) – indiai határ közelében, Dharamsálában él ma is.

A tibeti kérdés rendszeresen felvetődik a legkülönfélébb nemzetközi fórumokon. Érthetetlen, de Kína főhatóságát többnyire elismerik, csak azt szeretnék, hogy ne tartományként, hanem autonóm területként kezelje Tibetet. Kína ellen a fő vádak: sok ezer (1,2 millió ?) embert öltek meg, lerombolták a műemlék számba menő kolostorokat, terjesztik a materialista-hedonista életszemléletet, visszavonhatatlanul megváltoztatták a tibeti életmódot, a tibetiek másodrendű állampolgárok lettek a saját hazájukban. Ez így igaz, persze némileg zavaró, hogy ezeket a vádakat olyan országok polgárai hangoztatják, amelyek a történelem során ugyanezt tették a szomszédjaikkal, vallási, etnikai és egyéb kisebbségekkel. Ezzel szemben a kínaiak azzal dicsekszenek, hogy középkori intézményeket és babonákat számoltak fel Tibetben, és ebben is van valami igazság. Utakat, vasutakat, repülőtereket építettek, elvitték Tibetbe a modern civilizáció összes áldását (és átkát). Nem mintha önzetlenül tették volna. Kínát a lakosság létszáma teszi naggyá, ugyanakkor rendszeresen rákényszeríti a területszerzésre, a mandzék egyszerűen nem férnek el a saját országukban.

A tibeti kultúra fantasztikus és csodálatos, de nem az élet valamennyi területén. Nem mindenki filozófus. Az élet nemcsak művészi fafaragások, selyemzászlók, izgalmas zene, látványos C'am szertartás vagy misztikus rejtély. A modern felfogással lehet vitatkozni (én is szoktam), de egyet nem lehet: félreseperni. Ez van, és egyre nagyobb teret hódít. És a modern felfogás szerint Tibet még ma is elmaradott. 1904-ben az angolok ún. büntető expedíciót küldtek Tibetbe. Azt gondolták, hogy az oroszok akarják megszerezni maguknak a hóországot. Ez nem volt igaz, de különben is, semmi közük nem volt hozzá. Mindegy, minden ok nélkül bevonultak Tibetbe, megöltek egy pár szerencsétlen katonát, aztán 1906- ban a pekingi egyezményben Anglia elismerte Kína főhatóságát. A Younghusband-féle expedíciónak nem volt semmi értelme, ha csak az nem, hogy a régóta elzárt ország megnyílt. L.A. Waddell angol orvos megírta az expedíció történetét. Tanulságos olvasmány ma is. Megtudjuk pl. hogy 1904-ben Lhasa és a nagyvárosok már tele voltak a kínaiak házaival, szépen gondozott virágos kertjeivel. Az angolok egyetlen alkalmat sem hagytak ki, ha szembe lehetett állítani a kínai magaskultúrát az „állati sorban tengődő" tibeti néppel. A kínai haladó gondolkodású, értelmes és udvarias. A tibeti tudatlan, pöffeszkedő barbár, álnok és fondorkodó, csak bajt okoz. A kínai művelt és tiszta, a tibeti házak piszokfészkek, az emberek mocskosak, a szemetet egyszerűen kilökik az utcára. A kínai nagyvonalú, a tibeti fanatikus. Itt most ne akarjuk eldönteni, hogy mi az igazság, vagy mi volt az igazság 1904-ben, a lényeg az, hogy ilyen könyvek formálták a közvéleményt. Európa és mindenki más ezt hitte igaznak.

Ez a felfogás kísért ma is: Tibet „mindent" Kínának köszönhet, saját kultúrája múzeumba való, agresszív nacionalizmusa a fejlődés kerékkötője, sőt durva hálátlanság. A Dalai „buddhista szerzetes ruhájába öltözött sakál," és így tovább. Mit kezdene egy olyan ország a függetlenséggel, amelyben a vezetők több, mint 50 %-a kínai? Miért hagytuk, hogy így legyen? A vélemény természetesen szabad. Tény, hogy Kína nem 1951-ben vonult be Tibetbe, hogy jól lábbal tiporja az emberi jogokat. Mindig ott volt, attól a pillanattól fogva, hogy létrejött az ország. És Tibet vezetői mindent megtettek, hogy ott is maradjon. Ezt a helyzetet nem lehet máról holnapra megszüntetni, akár kívánatos, akár nem. Izgalmas kérdés, hogy Kína miért harcolt annyira Tibetért, a 7. századtól kezdve. Részben ezt már körüljártuk, presztízs okok, demográfiai robbanás, az erős kutya primitív ösztöne, hogy a gyengébbtől elvegye a csontot (pedig nem is kell neki). Csak egy helyen olvastam (Ligeti Lajos: Sárga istenek, sárga emberek), hogy „Tibetnek még nagyon sok kibányászatlan aranya van."

Első részhez kattintson ide>> Tibet, egy kis történelem (1. rész)

Írta: Szilágyi Márta Rohini

Joomla SEF URLs by Artio