Indiából hazajönni majdnem olyan rossz, mint oda megérkezni, ugyanis kevés olyan sokkoló pillanatot tudok elképzelni, mint amikor Delhi repülőterét elhagyjuk. Szmogként terjeng a fekália, és a virágillat keverékéből kialakult évezredes szagorgia, fáradtak vagyunk, mégis küzdeni kell az átvágásunkkal kísérletező gyakorlott taxissal, aki annyira butának néz minket, amilyen buta csak egy indiai taxis lehet. 40 fok van, éjszaka 2, és a város ebben az összefüggésben csupán annyi hasznossággal bír, amit egy ágy jelenthet.

Célunk Manali, a himalája előhegyeinek lábához települt falu, ami a híres Manali-Leh útvonal kiindulójaként ismert, és jó példája annak, hogy lehet városi körülményeket teremteni falun is – ugyanis napközben teljességgel elviselhetetlen a közlekedés és a tömeg. Egy nagyon hosszú és nagyon kellemetlen buszutazás után 4 napot töltünk itt, a környék bebarangolásával, és aklimatizálódással, – legalábbis abba az illúzióba tartjuk magunkat, hogy ez már magashegyi környezet, tehát a szervezetünk lassan megszokja a magasságot – ami keserű csalódásokat okoz később.

Manali

Ahhoz, hogy Leh felé induljunk, kell néhány elengedhetetlen dolog: elszántság (vakmerőség), egy dzsip, meleg ruha, legalább egy hét aklimatizálódás. Ezekből csak a dzsip adott, a 7 személyes erőgép, amiben 11-en utazunk. Hajnalban indulunk, és lassú fokozatokban emelkedünk a hegyek derekáig, egy végtelen hullám tetején utazva, hol fel, hol lefelé tartva, de egyre beljebb jutva a hegyek hideg dzsungelébe. A látvány hasonlíthatatlan és rögzíthetetlen, nincs sem elbeszélés, sem videofilm, vagy fényképfelvétel, amely megközelítőleg egy keveset is át tudna adni abból, amit a Himalája mutat magából. Az emberi szem, a modernkori civilizációk városaiban, gyakorlatilag nem is észlel teljes távlatokat, komolyabb magasságot, mert mindig belóg egy épület, vagy a négy fal között töltött idő még a vágyat is kiöli. Ez a távlat itt oly meglepő, hogy börtönből szökött életfogytiglanos rabnak érzem magam, aki most nagy levegőket vesz. Az út tényleg életveszélyes, a forgalom a szakadékok peremén idővel szkeptikussá teszi az embert, mert nincs visszaút, ezt végig kell csinálni. Katonai autók és dzsipek járnak erre, gyalog senki. Ez a világ második legmagasabb motorizált útvonala, amely folyamatos karbantartást igényel, mert a legjelentéktelenebbnek tűnő útomlás is órányi várakozásra kárhoztatja az utazókat. Szerencsére a sofőrünk ügyes kormányos, bár kétlem, hogy idehaza egy 50 méteres egyenes útszakaszon el tudná vezetni az autóját, valószínűleg zavarba jönne és kiugrana a kocsiból.

Leh, a kistibet néven ismert Ladakh szellemi fővárosa afféle turista-buddhista fellegvár, ami csak két-három hónapig látogatható, utána a hótorlaszok miatt a hágók járhatatlanok, és a kisváros magára marad néhány rettenthetetlen lakójával és a kolostorok szerzeteseivel. Teljesen kimerülten érkezünk meg, annak a tudatában, hogy majdnem meghaltunk, de mégis megúsztuk. 5000 méter felett a magashegyi betegség elindította a testünkben a visszaszámlálást, de még időben 4000 méter alá jutottunk. Nem csak mi, hanem a tibet-indiaiak is szenvedtek, így nem sok jót jósoltunk magunknak.

Leh persze ma már inkább kiindulópont, mint végcél, innen lehet nagy túrákat tenni a környező hegyekbe, kolostorokat látogatni, vagy csak túrázni, ami nekünk nem jött össze, mert az akklimatizálódás hiánya mellé egy rendes megfázást is összeszedtünk. Megfázást kúrálni egy olyan helyen, ahol nincs fűtés még az éjszakai mínusz 5 fok ellenére sem, elég nehéz vállalkozás. Nem elég, hogy kabátban és bakancsban aludtunk, még a törölközőt is a fejemre tekertem, mindvégig attól rettegve, hogy a pár hónappal ezelőtt műtött fülem esetleg begyullad.

Pár nap láz-hullámlovas gyakorlás után elhagyjuk Leh-et, hogy Kasmír felejthetetlen szépségű és miliőjű útjain rácsodálkozzunk egy olyan friss zöld színre, ami sehol máshol a világon nem látható. Beszéljek a zöldről? A Kasmír-zöldről, amit egyetlen festő ecsetjén sem jelent még meg? Talán a magasság optikája, talán a termőföld és a különösen egzotikus növényzet összhangzattana adja ezt a gyönyörű színt. Fák, alacsony, kifelé bukó illatos bokrok, rengeteg virág, sok patak és mélyen kéklő, fehér szikláknak ható gigantikus felhőkkel súlyozott égbolt adja az alaphangulatot. Hiába a légies kék szín a hegyek felett, a környék zöldet virágzik és zöldet illatozik, és ha a friss fűbe simítom az ujjam, zöld fűolaj marad a tenyeremen.

Az utazóknak és az útfelújítóknak épült települések piszkosak, ócskák és drágák, a szálloda halljában pedig mindig van egy olyan recepciós, aki éjjel háromig üvölteti a tévét.

Legközelebbi célunk Shrinagar, ez a hatalmas, tóra, és a tó mellé épült város, gyönyörű kirándulóhelyekkel és működő templomokkal. Sokat gyaloglunk a tó körül. Szállást egy hihetetlenül mozgalmas családi házban kapunk, akik egyetlen percre sincsenek tekintettel arra, hogy időnként aludni szeretnénk. Ráadásul tőlünk egy kőhajításnyira egy mecset áll, hatalmas hangszóróval a tornyában, amiről tapasztalatból tudom, hogy nem sok jót ígér. Reggel fél négykor elkezdődik az istentisztelet, de nem csak a csendes közösség és Isten színe előtt, hanem az elektromos erősítésnek köszönhetően vagy 2 km-es körzetben mindenhol. Barátkozunk a családdal és muszlim emberekkel. Nagyon kedvesek, és mivel Erzsi nagyokat beszélget a házigazda feleségével, hamar többé válunk számukra mint egyszerű fizetővendégek.

A hazaút Delhi felé vitt bennünket, kis időre megálltunk a szikhek fővárosában és elcsodálkoztunk alaposan az aranytemplomból kisugárzó újkori kultuszon. Tudod te, hogy mi az a szikh-szalag? – viccelődtem Erzsivel a turbán vékony alapanyagát tekergetve az ujjaim között.

Srinagar után Jammun keresztül Dharamsalaba érkezünk, ami nem csupán a Dalai Láma (Dlai Lám) székhelye, hanem ide menekülnek a kínai terror elől a tibeti emberek, tehát egy igazi menekültváros, csak nincsenek fegyveres konfliktusok. Viszont kitapintható, hogy egy élő kultúrát hoznak magukkal, amit itt is élettel tudnak megtölteni. Nap mint nap örömmel látom, hogy a népi táncok és a tibeti énekek spontán természetességgel élnek tovább ezekben az emberekben. Ott jártunkkor volt a Dalai Láma születésnapja, de az ünnepségre nem tudtunk ott maradni, igaz délelőtt még megnéztük a készületeket, - irigylésre méltó az az odaadottság, amit ezek az emberek éreznek a Láma, és egymás iránt. A személyes élettörténeteik egyenként tragédiákból állnak össze, de így együtt, ha kevesen is vannak, csodálatraméltó összetartást, nyitottságot és a kultiváltságra való ösztönt sejtetnek.

A visszaút alatt a forróság időnként azt a képzetet keltette, mintha egy nagyító fókuszában vergődnénk fél liter poshadt meleg vízzel a táskánkban, pihenésre való esély nélkül. A buszaink külsőre úgy néztek ki, mintha több háborús síkokon tett időutazást is átéltek volna, nemkülönben mi is. Delhire még hagytunk egy napot, és meglátogattunk egy hangszerboltot, ami úgy el volt dugva, mintha ott őriznék a Szent Grált. A kézzel faragott szitárok, és tablák, harmóniumok értő kezekből árusított igazi értékek, nem pusztán tárgyak. Mindegyik hangszert használta már valamennyi ideig az eladó, aki képzett zenész. Kicsit olyanok ezek a hangszerek, mint az indiai tradíció: jól kipróbált mesterművek, ám csak rajtad múlik, hogy milyen harmóniákat játszol a segítségükkel.

Ivanics Zsolt

Joomla SEF URLs by Artio