Mahábhárata: Sánti Parva 167, 190 et passim.

Mindenki ismeri a görög istennők, Héra, Athéné és Afrodité szépségversenyét, Páris ítéletét. Az istennők részt vesznek Péleusz és Thétisz esküvőjén, és egyszer csak vitába keverednek egymással, ki a legszebb. Zeuszt kérik fel döntőbírónak, ő azonban egyiküket sem akarja megsérteni, elküldi őket Párishoz. Páris a trójai király, Priamosz és Hekabé fia, de most éppen a nyáját legelteti Ida hegyén, mint egyszerű pásztorfiú. Bonyolult események vezettek oda, hogy a hercegből pásztor lett, de ezeknek semmi közük a mitológiai szépségversenyhez. Mindhárom istennő meg akarja vesztegetni, Héra az Ázsia feletti hatalmat, Athéné katonai sikereket, Afrodité egy szép asszonyt ígér neki. Páris még mindig határozatlan; megkéri őket, hogy vegyék le a ruhájukat. Mint Propertius mondja, nudus Amor formam non amat artificem, a meztelen Ámor nem szereti a mesterséges formát (1,2,8). A történet egy másik változata szerint az istennők előbb vetkőznek le, aztán próbálkoznak a vesztegetéssel; a későbbi események fényében ez a valószínűbb. Páris most már habozás nélkül odaadja a díjat, az arany almát Afroditének; jöhet a trójai háború.

Afrodité

Mindig problematikusnak találtam ezt a történetet. Miért akarják eldönteni az istennők, hogy melyikük a legszebb? Miért ér ez meg nekik annyit, hogy ilyen nagy ígéreteket tegyenek? Miért fogadják el szó nélkül Páris ítéletét, aki az ő szempontjukból egyszerű pásztorfiú (később királyfi minőségében vesz részt a trójai háborúban, anélkül, hogy különösebben kitüntetné magát), és akit az ókori szerzők inkább feminin szépségnek neveznek? Hogyan van az, hogy az istennők engedelmesen levetkőznek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne? Különféle válaszokat kapunk ezekre a kérdésekre, de egyik sem túl meggyőző.

A Mahábhárata is leír egy meglehetősen hasonló történetet, mégpedig nem is egy helyen. Mint az várható, semmi kapcsolatban nincs a háborúval. A mitológiai szépségverseny mindig is nagyon erőltetettnek tűnt, mint a háború oka. Sőt szó sincs istennőkről. Nem az istennők vetélkednek egymással, hanem az emberi életcélok. Még pontosabban, azok a bölcsek vagy kevésbé bölcsek, akik el akarják dönteni, hogy melyik életcél a legfontosabb.

Klasszikus vetélkedést ír le a 167. fejezet, amelyben Vidura és a Pándavák próbálják rangsorolni az életcélokat. Ezek a dharma, artha és káma, megközelítő fordításban törvény, kötelesség, erkölcs, erény; haszon, királyság, gazdasági fejlődés; illetve az érzéki élvezetek. Természetes, hogy kapcsolatban állnak a gunákkal vagy kötőerőkkel. A dharma megfelel a szattva gunának, a jóság minőségének vagy kötőerejének, az artha nem más, mint a szenvedélyes radzsasz, az érzéki élvezetek a tamasz, sötétség vagy tudatlanság. A döntőbírók okos és kevésbé okos érvekkel támasztják alá az álláspontjukat; mire Judhisthíra a negyediket választja a három közül, és azt mondja, a legjobb a móksa, felszabadulás. Körülbelül ugyanerre a következtetésre jut Bhrgu a 190. fejezetben; de ez a téma annyira fontos volt a régi Indiában, hogy a Sánti Parva szinte minden fejezetében (és számtalan más szent könyvben) találhatunk példákat. A kérdést éppen úgy nem lehet eldönteni, mint azt, hogy melyik istennő a legszebb. Az élet nem azonos azzal a néhány évvel, amely az egyes születések és halálok közé esik. Végtelen láncolatról van szó, amelyben mindegyik életcélnak megvan a maga helye. Ahogy a kisgyerek nem értékeli a királyi trónt, és az aggastyán már alaposan kiábrándult a hatalomból, a léleknek is megvannak a maga fejlődésiszakaszai.

Most, hogy az istennőket ilyen szépen megfosztottuk a nevüktől és a formájuktól, nézzük meg, hogyan felelnek meg az életcéloknak. Héra az Ázsia feletti hatalmat ígéri Párisnak, ami ebben az esetben a dharma.

Párist csak a körülményei kényszerítették arra, hogy egy ideig pásztorként éljen. Király fia, az a dharmája, kötelessége, hogy uralkodjon. Héra maga is a házasság, vagyis az erkölcsi rend őre. A királyok kötelességeit a Sánti Parva 1. része sorolja fel. A királynak feltétlenül a dharma szerint kell élnie, mert ez nemcsak a saját sorsát határozza meg, hanem az egész országét. Héra nagy jutalmat ígért, de Páris bölcsen belátta, hogy nem tud eleget tenni a követelményeknek. Nem is lett belőle király soha, elesett Trója alatt. Vagy Philoktétosz nyilazta le, vagy Deiphobusz és Odüsszeusz.

Athéné katonai sikereket ígér és joggal, hiszen maga is harcos, a mükénei katonai nemesség védelmező istennője; teljes harci fegyverzetben pattant elő Zeusz homlokából. Athéné az artha, a haszon vagy gazdagság. Az első pillantásra talál nehéz megérteni a háború és a gazdagság kapcsolatát. A világháborúkban azt láttuk, hogy a háború pusztításai a győzteseket sem kímélték meg. Egész más volt azonban a háború a régi Indiában; nem a Mahábhárata 18 napos, monstre küzdelme, hanem az összetűzések a szomszéd államok között, amelyek állandóan napirenden voltak, hozzátartoztak a mindennapi élethez. Először is, a csatározás a ksatrijákra tartozott. A társadalom másik három osztályát közvetlenül nem érintette. Még csak nem is területszerzés volt a háború célja, hanem gavisti, tehénszerzés. Győztes csatának számított, ha elhajtottak egy rosszul őrzött tehéncsordát. Hogy a károsult fölkészült a bosszúállásra, az csak természetes.

Évtizedeken, évszázadokon át tarthatott az ellenségeskedés két nagycsalád vagy törzs között, és már senki nem emlékezett arra, hogy eredetileg ki hajtotta el kinek a csordáját. A vagyonszerzésnek ezt a módját ma nem tartjuk legitimnek (viszont legitimnek tartunk számos olyan módszert, amely a hajdani ksatriják igazságérzetét háborítaná fel). Írországtól Izlandig, Görögországtól Kaledóniáig mindenütt teheneket raboltak, mert a tehén jelentette a gazdagságot. Ha a vitás kérdéseket már nem lehetett egyszerűen a tehenek elhajtásával eldönteni, a régi királyok akkor sem törekedtek totális győzelemre. A legyőzött ellenséget meghagyták a trónján, beérték azzal, hogy adót fizetett nekik. A kuruksétrai háború minden szempontból rendhagyó volt. Sem azelőtt, sem azután nem fordult elő, hogy India és a szomszédos országok királyai valamennyien részt vettek volna ugyanabban a háborúban; de az sem, hogy ne maradt volna legyőzött ellenség.

Athéné tehát az artha, vagy a kötőerők közül a radzsasz; a vagyon megszerzése, még inkább a megtartása megköveteli az állandó aktivitást.

Afrodité világa az érzéki élvezetek, különösen a szerelem. De miért tamasz, sötétség vagy tudatlanság? A románcokon nevelkedett nyugati társadalom általában idealizálja a szerelmet. Megszoktuk, hogy a szerelemben, a partnerkapcsolatban keressük a boldogságot, a múlandó, rövidéletű dolgok szintjén. Az örök szerelem talán szépen hangzik egy Petrarca-szonettben, de nincs semmi realitása. Előbb-utóbb tapasztaljuk is a szenvedést, amikor egy kapcsolat véget ér (vagy nem lehet megszüntetni), de nem tanulunk belőle, a csalódások ellenére újra meg újra próbálkozunk. Tüzet a jég között, száraz fűcsomót a tenger alatt, doromboló vasmacskát hamarabb találni, mint öröklétet a múlandóság világában, de azért mindenki úgy él, mint aki biztosra veszi, hogy őt el fogja kerülni a halál. Ez a tudatlanság vagy sötétség is hozzátartozik Afroditéhez, nemcsak a szépséges szőke fürtök és a rózsás kagyló Botticelli képén.

Valaki most azt mondhatja, Páris rosszul választott, Hérának vagy Athénének kellett volna adni az almát. A trójai háborút akkor sem lehetett volna elkerülni, mert a végzet már keresztben és hosszában megfeszítette a szálakat a nagy szövőszéken. Az arany alma, amelyet Páris olyan nagyvonalúan elajándékozott, nem az övé volt, hanem Ériszé, a viszály istennőjéé. Ezt a szépségversenyt igazából Érisz nyerte meg, szanszkrit nevén Káli, a fekete istennő, a pusztítás.

Szilágyi Márta Rohini

Joomla SEF URLs by Artio