Nagy élmény volt, és bármikor szívesen visszamennék. Úgy kezdődött, hogy sok fenyegető dolgot hallottam még az út előtt, hogy ilyen-olyan nehéz, horribile diktu borzalmas lesz. Minden előjön majd belőlem, ami bennem van (meg is ijedtem, hogy mi lehet bennem, amit majd meg kell lássak – sőt ország-világ meglátja), meg esetleg, amit majd ott eszem (ezért elég a Balkánra elmenni). Úgyhogy utazás előtt pár nappal már nagyon bántam, hogy hallgattam vállalkozó kedvemre és nyüszítettem otthon a szeretteimnek. Ehhez képest az első hely, ahol a landolásunk után éjjel, az országút szélén megálltunk enni, fel volt sepregetve. A fedetlen tűzhely igaz elég kormos volt, mintha néhány liter Vénusz olaj az évek során ráégett volna, de megnyugodtam. Ha ennyi, akkor menni fog. Autónkba visszaszállva elaludtam, és arra ébredtem, hogy valamilyen településen vagyunk, ahol a fedetlen szennyvízcsatorna a szűk utcákban a házak tövében folydogál, pár félmeztelen kisgyerek éppen végzi bele nagy komótosan a dolgát, és minket bámul, amott pedig egy kis sportmalac várja, hogy turkálhasson az eredményben. A gyomron jelezte, hogy mégiscsak van bennem valami, ami ki szeretne jönni, de az európai ember fegyelmezettséget parancsolt magára, álmos és elnyűtt agyam lázasan próbálta feldolgozni a komplex élményt. Aggódásba vettem a kisgyereket: bele ne essen a szennybe, ne kapjon vérhast, és mi lesz belőle, ha itt kell felnőnie, aztán magamat kezdtem sajnálni, hogy még két hét, amíg hazarepülhetek, és addig ilyen helyen kell kibírnom – erre nincs stratégiám.

Vrindávan

Ahogy mentünk tovább a középkorinak tűnő település túlzsúfolt, majmos, disznós, tehenes, tevés és mindezek ürülékétől tarkított utcácskáin, egyetlen vágy fogott el: egy négyzetméternyi helyet találni, ahol nincs bűz és excrementum. Ott eltöltöm a repülőjegyen szereplő visszaindulási időpontig szóló időt. Ahol aztán megszálltunk, az ashram cellája megnyugtatóan tiszta volt, a fürdőszoba is – elég szerzetesi, de a célnak megfelelő. Azzal a kivétellel, hogy ha az egyetlen fogasra felakasztottad a törülköződet, akkor már nem jutott hely rajta másnak, úgyhogy egy szál törülközőbe burkolódzva jártunk tusolni, ami egy ilyen szerzetesi intézményben gátlásokat váltott ki belőlem, de India segített legyőzni. Fel kellett volna venni a helyiek ritmusát, hogy akkor alszunk, amikor ők (például napközben), mert hajnali 3 óra felé kezdték az első szertartást. Annyi világossá vált, hogy mennél odaadóbb az imádat, annál nagyobb a zajkeltés. De hát mi betolakodók vagyunk, a pihenésünk miatt nem hanyagolhatják el az isteneket. Zoli némi büszkeséggel a hangjában mutatta be az ashramban élő szerzeteseket – akik közül ha egy volt indiai. Ez az érzés ismerős volt. A budapesti jezsuita rendházban ugyenez a büszkeség honol: japánból jött professzorral, amerikai építésszel és spanyol csillagásszal eszel együtt. Voltam Franciaországban egy görögkeleti keresztény kolostorban: magyar bölcsész böngészi a görög írásokat. Ugyanaz az intelligens udvariasság és szívélyesség: megpróbálnak úgy főzni, hogy a vendég ízlésére legyen, és kedvesen elviselik az illetlenségeit. Itt például nekünk evőeszközt is adtak, és a padló helyett a lépcsőn kínáltak helyet – megértő toleranciát tanúsítva a megcsontosodott európai izületek iránt. A templomteremben körben lepedőkön bizarr oltárképek a világ különböző helyein lévő testvér- ashramokból - kis tornáztatásul az európai vizuális ízlésnek is. Vrindávan, az egykor jobb időket látott, lepusztult városka nagy kultuszhely. A templomokban, szentélyekben, kapualjakban, házi oltárokon Krsnának csörömpölnek, mormolnak, füstölnek és adnak virágszirmokat. Más istenek is kapnak esélyt, például tejben fürösztik a Síva-lingát és Ráma neve is gyakran szerepel a végeláthatatlan éneklésben. De egyértelműen Krsna a sztár, a pajkos fiúcska, aki fuvolázgatva járta a vidéket, vajat és tejet lopott a falusi lánykáktól, mindenki a barátja volt, és királyként se feledkezett meg egykori pajtásairól. A gyerekek is ismerik és szeretik őt. Egyik legkedvesebb élményem, amikor egy falusi iskolában angolos egyenruhába öltöztetett gyerekek táncolva-énekelve előadták nekünk Krsna életének egy- egy jelenetét. Nagyon hálás vagyok Zolinak, hogy ez a túra pár pillanatra megmutatta a roppant szeretetreméltó, nyíltszívű, vendégszerető indiai emberek ún. „hétköznapi" életét, hogy milyen egy falusi ház, egy iskola vagy egy kisvárosi lakás. Vrindávan valóban elvarázsolt város, egy-egy sarkon túl váratlanul bukkannak fel egy gazdagabb kort idéző, mára romjaikban is csodálatos épületek, templomok, szentélyek, kapuk, szent fürdőhelyek. Csak óvatosan kell bánni a nézelődéssel meg nem feledkezve a lábaink előtt elterülő olyan valóságokról, mint tehénlepény, alvó kutya, turkáló malacka, továbbá a lopkodó majmokról se! A hitvilág éppen aktuális történeteit Zoli nagy lelkesedéssel és mesélőkedvvel mondta el – általában minden lényeges dolog ötezer évvel ezelőtt történt, de máig érvényes intelmekkel szolgál. Akkor még minden szép és jó volt – még az emberek is –, bár volt azért gonoszság, hogy legyen mit legyőzni. Erre vállalkoztak is olyan isteni megtestesülések, akik feltűnően hasonlítanak az Indiában honos állatokhoz. Aztán egyre csak romlott minden, míg végül elérkezünk a mai nyugati kultúrához. Protestáns ízléssel próbálgattam megkülönböztetni a népi vallásosság termékeiként megjelenő festett gipsz és műanyag istenszobrokat a több ezer éves kultúrát hordozó kegytárgyaktól. De azután úgy tűnt, hogy Zolinak minden jó arra, hogy történeteket meséljen, és hozzá tanulságokat vonjon le – az általunk tapasztalt indiai hindu hitvilág pedig mindent bekebelez és egyszerre éltet: termékenységkultuszt megtestesítő falloszt, totemállatokra emlékeztető isteni inkarnációkat, folyóanyának bemutatott áldozatot, mesterségek isteneit és a világteremtő lelket. A királyból lett, jóságos, nagypapa-alkatú, melegszívű szerzetes a vallási tolerancia jegyében előkapja ruhája fodrai közül egy hologramon a barnahajú, szelídtekintetű, bociszemű Jézust, aki egy fordításra Szűz Máriává változik. Miért is ne illenének bele ebbe a kozmikus panteonba? Zoli egy meredek ugrással ahhoz ragaszkodik, hogy ezek egy egyistenhit, mégpedig egy személyes istennel felvett kapcsolat kellékei. Persze, nincs min csodálkozni, itt a szavak egyfajta archaikus, mágikus jelleget öltenek, nem a világ leírására, hanem egy – a valóságtól önállósított – világ megalkotására valók. Mások a gesztusok és a kommunikáció. Mondhatnánk, hogy „a valóságtól kevéssé zavartatják magukat". „Jövök majd, tíz perc múlva", vagy egy óra múlva, vagy talán holnap? Ez 1000 – best price – rúpiát ér, de odaadom 50-ért. Best quality – csak esőben ne vedd fel, mert végigfolyik rajtad a ruhafesték. Nagyon nehéz volt megszoknom, hogy fapofával vágjak keresztül portékáikat szívélyesen és hangosan kínáló árusokon. A gyerekek csodálatosak és szeretni valóan kíváncsiak meg élelmesek. Egy pillantás alatt tíz-tizenöten összeállnak fényképezkedésre. A kicsiket előre veszik, mint az osztályképeken, mosolyognak, azután nagy boldogan nyugtázzák, hogy belekerültek a fényképezőgépbe. Elkapnak egy-egy magyar szót, és továbbadják, míg az egész gyereksereg visszhangozza.

A legszívszorítóbb látvány beteg, kolduló gyerekekkel találkozni. Mit tudsz értük tenni – lelkiismeretfurdalás. Mit tudsz egyáltalán tenni itt? Feneketlen a zsák – egymilliárd ember. Ráadásul, mint fehér embernek rossz tapasztalataid vannak az idegen kultúrákba való beavatkozásról. A haridwari vasútállomáson szívfacsaró az ott alvók nyomorúsága. Van, aki csak csatlakozásra vár, de előttünk egy fekélyes öregember kuporog a rongyaiba burkolódzva – teljes kiszolgáltatottságban. És milyen életkilátás egy anya karján koldulni kétévesen? Rengeteg embernek a létezésen túl jut-e valamilyen emberi érték, amit mi nyugaton egyetemes szükségletnek gondolunk: szeretet, megbecsültség, szabadság, alkotás? Nem járna-e mindenkinek a földön legalább 2 négyzetméternyi szabad terület, ahol önmaga lehet? Talán ezt volt a legnehezebb elviselnem, a személyes tér hiányát.

Hrisikes

Ez már Hrisikésben történt, hogy Zoli himalájai kirándulási ígéretén felbuzdulva egyáltalán nem készültem tömegtoleranciára. Sportcipőt kaptam a lábamra, és lelkileg szimplán elengedtem magam, mintha a Bükkbe indulnánk. És ez, mint bebizonyosodott, Indiában nagy-nagy hiba. Mert először is végig kellett gyalogolni a település főutcáján, ami bazár, kifőzde, öregotthon és tehénlegelde egyetlen 2 kilométer hosszú, 2 méter széles térben. Majd, hogy az aznapi történetekhez legyen illusztráció, Zoltán gurunk betért egy tizenegynéhány emeletes, bérházhoz hasonlító templomépítménybe, ahol egy-egy fülkét kapott egy-egy isten, továbbá némelyik fülkét egy-egy kegytárgyárus bérelte. Na ez nem a vrindávani csodálatosak közül való volt, hanem inkább egy hótcsicsás búcsújáróhelyhez lehetne hasonlítani. Itt aztán felfortyantam, hogy szeretnék már istenmentes napot – ami sok, az sokk. Ám azután kijutottunk a helyi civilizációból, és az egyik legcsodálatosabb napunk volt: himalájai vízeséssel masszíroztattuk a hátunkat és fürödtünk a Gangeszben. Többünknek jelentett fejtörést Zoli személye és az indus hitvilág iránti lelkesedése, valamint maga ez a hit-és kultúrkavalkád az életvitellel és a viselkedési normákkal egyetemben. De hálával gondolok arra, hogy Zoli minden pillanatban a szívéből szólt hozzánk, és arra a támogatásra, amit mindvégig kaptunk tőle azokon a fizikailag nehezen elviselhető, intellektuálisan pedig befogadhatatlan helyeken, ahová egyébként ő cipelt el minket valamilyen elszánt konokságtól vezéreltetve. Csodáltam a türelmét, ha ugratásból rántotthúst rendeltünk ebédre, vagy megkérdeztük, hogy hol a jacuzzi a szálláshelyünkön. Mindent alázatosan elviselt. Asszem én se kíméltem, amikor szkeptikusan hallgattam a hindu erényeket alátámasztó előadásait. Bár még itthon eldöntöttem, hogy befogom a szám, és azért megyek, hogy meghallgassam és meglássam azt, amit az indiaiak élnek, és kiigazítsam a világértelmezési paradigmámat, de azért némi szellemi önvédelemre néha szükségem volt. Az előbbiekhez hozzá kell fűzni, hogy valamit valamiért. Nincs személyes szabad tered, de közösség vesz körül, ezrekkel ünnepelhetsz együtt egy Ganga-púdzsán, ami amolyan énekelős, tüzezős, igazi tömegélményt nyújtó, folyótisztelő, ősi szertartás. Léted nem süllyed a semmi jelentéktelenségébe, mert mindenben istenek vesznek körül, nem kell személyes döntések bizonytalanságában nyűglődnöd, mert világos, hogy melyik kasztban vagy és mi legyen a foglalkozásod, és a horoszkópod mutatja életed párját. Ezek szilárd alapokként éltethetnek a lét sűrűségében. És különben békén hagynak, node, ebbe most nem megyek bele, csak a púdzsa- feeling miatt említettem.

Gangesz

India megmutatta más arcát is, csodálatos építményeit: a Tadzs Mahalt tökéletes szimmetriájával, vakító fehérségével és kőfaragó mesterművével, a Dzsaipuri maharadzsa palotáit, Delhi modern épületeit – bár azokat inkább csak az eltévedt taxiból. Az utolsó estén voltunk egy helyi művelődési központban, ahol jól táplált, vidám gyerekekkel lehettünk együtt valamilyen családos rendezvényen, ez igen megnyugtató érzés volt. Ennyi historikus élmény után annyi hiányérzet maradt bennem, hogy szerettem volna látni mai indiai megoldásokat az életre, egy modern, világvárosi lakást és némi mai művészetet, ami nagyon termékeny talajból táplálkozhat. Igaz, ezt a kiruccanást „kultúrtörténeti tanulmányút"-nak hirdette Zoli, és az is volt. Remélem, visszajutok ebbe a mesés világba egyszer.

Naszádi Kriszta

Joomla SEF URLs by Artio