Brunner erzsebetKülönlegesen indult az a 2000. évi novemberi nap Delhiben. Valahogyan kora reggel már a Connought Place füves parkjában pihengettünk. Hűvös volt. Még a leheletet is látni lehetett a sejtelmes pirkadatban.

Indiában csak úgy ülni – jelen esetben a fűben hemperegni – és bámulni a semmibe, legalább olyan élmény, mint egy nagyon jó könyv vagy film. Egyszerre több szálon fut a cselekmény, jönnek-mennek az emberek, folyamatosan történik valami. Hol cipőpucoló, hol fültisztító ajánlja fel szolgáltatásait, aztán egy lepényárus, majd egy kíváncsiskodó telepszik az ember mellé. Csak úgy. Leül, figyel, és végül kérdezősködik.

A kora reggeli fényekből kiszűrődött egy gyönyörű mozgást gyakorló csoport kontúrja. Vezetőjük kéklően fénylő félhosszú haja egy ragyogó személyiséget takart. Ettől a pillanattól kezdve semmi másra nem tudtam figyelni. Mintha megbabonázott volna, úgy meredt rá tekintetem. Harmonikus mozdulatai az egész teret betöltötték, de mintha még az egész világ is beleremegett volna. Aztán szétoszlott a harcos-táncos csapat. Egy ideig még követtem tekintetemmel, ahogyan a tanító elvegyül a munkába igyekvő tömegben. Még egy-egy pillanatra felbukkant fénylő feje, aztán végleg eltűnt a forgatagban.

Itt az ideje, gondoltam, hogy telefonáljak: ha vendégségbe megy az ember, illő bejelentkezni. „Yes please..."- szólt valaki a telefonkagylóból. „Elisabeth Brunnert keresem." „Egy pillanat", hangzott a válasz tökéletes angolsággal. Aztán csönd. Igazából nem pontosan tudtam, hogy mire számíthatok. Gondoltam, telefonálok, megbeszélem a találkozót Erzsike nénivel. Valami nyöszörgő hang szűrődik ki a telefonkagylóból. Mi lehet ez. Rossz a vonal? Megszakadt? De nem. Egy „yes"-szé áll össze a nehezen megszólaló hang. Hát ő Erzsike néni? Hatalmasat dobbant a szívem. Mondtam, neki, hogy meg szeretnénk látogatni ketten, egy festő barátommal, éppen Vrindávanból jövünk, de magyarok vagyunk. Valami ilyesféléket mondhattam. És megint hallani vélem: „Yes..." „Meglátogathatjuk, Erzsike néni?" De nem jött válasz. Aztán jött valami, de nem értettem jól. Végül újra megszólalt a folyékonyan beszélő angol hang. Mondtam, hogy sajnos nem értem jól Erzsike nénit. Ön szerint meglátogathatjuk őt? „Ó, persze, nagyon szeretne találkozni önökkel, jöjjenek csak!" „Mikor mehetnénk?" „Hát most."

Hamar az autóriksában találtam magam. Ligetváros. Széles utcák, egyre sűrűsödő forgalom. Megáll a motoros riksa. Hát megérkeztünk. Hihetetlen. Tényleg találkozni fogok vele?

Már vártak ránk. Kifejezetten kedves fogadtatás, mintha rokonok lennénk. Betessékeltek. Mindenki angolul beszélt. 5-6 fehér asszony fogadott bennünket. Ketten a Holland Nemzeti Múzeumtól jöttek, a többiekre már nem emlékszem, hogy kik voltak. „Tessék, fáradjanak be, már várja Önöket!"

Beléptünk a szobájába. Mintha csak a világ történelemkönyvébe léptünk volna be. Ott ült velünk szemben, immár megfáradva, a történelem súlyától meggörnyedve, mégis ragyogó fényben Brunner Erzsébet. Mintha ott ültek volna Kőrösi Csoma, Gandhi és Rabinranáth Tagore, de még Gárdonyi is.

Erzsike néni elméje kristálytiszta volt, de mozogni és beszélni már nehezen tudott. Mesélte, hogy édesanyjával „Itálián" keresztül hajóval érkeztek Indiába... Aztán kérdezősködött Magyarországról. Aztán csönd. Sokat mondó csönd. Akkor kezdtem csak figyelni, hogy ott vannak a falon a gyönyörű festmények és az édesanyjával készült fotó, ami azóta bejárta az egész világot. Aztán még beszélgettünk egy kicsit, majd újra csönd. És végül szóltak, hogy Erzsike néninek ebédelnie kell, hát kiszédelegtünk a szobából. A motoros riksa ott várt ránk a ház előtt. Az autóriksában folytatódott a csönd. Már csak az akkor készült fényképekről tudom, hogy nem álom volt...És még valamiből. Abból a csöndből, amit akkor magammal hoztam.

Leveles Zoltán írása

Joomla SEF URLs by Artio