Rága és jazz

Kultúra

Indiában a legősibb idők óta lelki tudományként és művészetként művelik a zenét, melyet a felvilágosulás eszközének tekintenek. India csak az utóbbi években kezdi elveszteni fennkölt és misztikus arculatát. Nem véletlen, hogy a hagyományos lelki értékektől való eltávolodás együtt jár a popzene, a heavy metal és a filmzene indiai térhódításával.

Meglepő módon a nyugat éppen most kezd ráébredni a muzsika szentségének fontosságára, bármilyen primitív is pillanatnyilag ez a föleszmélés. A dolog iróniáját csak fokozza, hogy a nyugat e tudati változásában éppen az indiai zene játssza a legnagyobb szerepet.

A zene arculatának változásai

Milyen szomorú is az amerikai sikerlisták dalait hallani egy gazdag szellemi kultúrájú ország isten-háta-mögötti falvaiban. Főleg, ha ezek a számok hindu adaptációban harsognak! Ám Indiában nem ritka a zene, s az önmegvalósítás könnyfakasztóan szép harmóniája sem, ami az élet mélyebb értelmének belső kutatására serkenti az embert. A bhadzsanok és kírtanok, a klasszikus indiai zene, mind érzékeny húrokat pendítenek meg az ember szívében, félrehúzva szemünk elől az illúzió függönyét.

Micsoda meglepetés lehet egy indiai diáknak, amit az áhított nyugaton tapasztal. A nyugati siker centrikus erkölcs lármájától megtévesztve otthagyja faluját, átkel az óceánon. Aztán látja, hogy diáktársai közül sokan kelet felé kacsingatnak. Tudatosan vagy önkéntelenül egy holisztikus világnézettel szimpatizálnak, ami annyira jellemző a keleti filozófiára. A keletnek a nyugati társadalmakra gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen jelentőségű volt az utóbbi huszonöt év során, s ez alól a zene sem kivétel.

A zene a szellemiek felé terel

Az ötvenes, hatvanas évek beat-nemzedéke, valamint a hatvanas évek végén a hippik az egyszerű érzéki gyönyörűség helyett lelkiekkel határos intellektuális élménnyé emelték a dzsesszt, a pop és rockzenét, de ebben külső tényezők is szerepet játszottak. A zene mindenképpen a szellemiek felé tereli az embert, bármilyen messzire kanyarodjunk is néha. Századunkban a zene „a padlóra került”, de ez csak egy kis kitérő a világ zenei örökségében. Végül is a padlóról csak feltápászkodni lehet.

Alig száz esztendeje az európai zene még szinte teljesen lelki szándékú volt, gondoljunk csak Bach, Beethoven vagy Mozart műveire.

Dzsessz ind zenei motívumokkal

A zenei műfajok közül talán a dzsessz a legkevésbé lelki indíttatású. Mégis a dzsessz volt az a muzsika, melyben az elmúlt két évtized transzcendentális fellendülésére olyannyira jellemző ind zenei motívumok és a lelki vágyódás hangjai először fölcsendültek. A dzsessz és a rága, mint zenei kifejezésmód elméleti háttere szöges ellentétben áll egymással. Nincs még két olyan zenei forma, ami ennyire távol állna egymástól, ám a zene egyetemes szellemisége diktálja egyesülésüket is.

A zenében az embernek a beteljesülésre való törekvése fejeződik ki. Így a zenei hajlam tekinthető lelki késztetésnek is, bár napjainkban ezt gyakran félreértelmezik. Egy rövid dzsessztörténeti áttekintés, valamint az ind rágák hátterének megismerése világossá teszi, hogy a két látszólag eltérő zene találkozása sokkal több, mint puszta véletlen.

A dzsessz története

A dzsessz Amerika zenei színpadán az akkoriban hírhedten züllött New Orleans francia negyedében debütált. A rabszolgakereskedelem révén Haitin keresztül Afrikából importált dzsessz gyökerei a zeneileg bonyolult, de szellemileg sivár woodoo ritmusokig nyúlnak.

Hajdanán a woodoo szertartásokat törvény tiltotta, de New Orleansban még 1835-ben is tartottak ilyen rituációkat, melyek során állati vért is áldoztak. A zenetörténészek egyöntetű véleménye szerint ezek az afrikai dobritmusok a blues és a ragtime zenén keresztül érlelődve váltak a dzsessz bázisává.

Sokan Budy Boldent tekintik a dzsessz atyamesterének. Bolden 1890 táján lépett New Orleans utcájára zenéjével, mellyel elsősorban a város bordélynegyedének rossz hírű látogatóit célozta meg. Maga Bolden is e piroslámpás házakban hódolt az italnak, s itt szedte össze vérbaját, amitől később megtébolyodott.

1931-ben egy állami elmegondozó intézetben érte a dicstelen halál. Az övéhez hasonló életpálya várt a legtöbb dzsesszrajongóra.

Szinkópás lázadás

New Orleans bordélyaiból indult hódító útjára a dzsessz, amely hamar népszerűvé vált a társadalom alsóbb rétegei körében. A „dzsessz” kifejezés 1917-ben egy New York-i újság lapjain jelent meg, ahol ezt a zenét „szinkópás lázadásnak” nevezték. A sajtó támadta a terjedő új zenét.

A húszas években a dzsessz a bűnözés, léhaság, bolondság és a szex szimbólumává vált − jegyzi meg Frank Tirro dzsessz-párti könyvében. Az immoralitás előtt behódoló rövidlátó gazdasági érdek vetett véget a szesztilalomnak, aminek következtében az itallal együtt a dzsessz is tekintélyt szerzett.

Megjelenik a dzsesszben az indiai zene

A moralisták túlzott félelmeit félresöpörve a haladás zászlaja alatt egyre népszerűbbé vált a dzsessz, mígnem beadta derekát utódja, a rock and roll előtt. Ebben az átmeneti időszakban Miles Davis munkásságának köszönhetően jelent meg a dzsesszben az indiai zene és annak szellemisége. Ekkor kapott intellektuális felhangokat a dzsessz, élesen elválva így a korai rocktól. A zene szentségének ma oly élénk kutatása idáig nyúlik vissza. A dzsessz világában John Coltrane volt az a kiemelkedő muzsikus, aki a dzsessz anyagelvű pusztasága és India gazdag szellemi tájképe között a hidat jelentette.

A dzsessz és a rága szellemi indítéka

Zeneileg ugyan emlékeztet egymásra a dzsessz és a rága, szellemi indítékaik között a különbség mégis ég és föld. Az ind zenét sokkal inkább szívvel kell hallgatni, hiszen a klasszikus indiai muzsika egésze a lélek misztériumára irányul. Az indiai muzsikusok a koncert előtt gyakran a közönséget is kioktatják a hallgatás művészetére, ahogyan azt mentoraiktól tanulták. A zenészhallgatótól igen nagyfokú fegyelmet várnak el. Tisztaság és jámborság a legfőbb minden törekvésben.

Egyszer Nyugat-Bengálban láttam egy kisfiút, aki éppen az ott őshonos népi hangszernek számító mridanga vagy khol nevezetű agyagdobon gyakorolt. Megkérdeztem, mi a legfontosabb, amit egy jó játékosnak el kell sajátítania. Meglepetésemre azonnal rávágta, hogy a mantra a legfontosabb, majd valóságos dicshimnuszt zengett hangszeréről, fejét tisztelettel meghajtva a dob előtt. Mintha hangszere szolgájának tekintette volna magát; nem saját, szubjektív élményeinek lett volna az tárgya. Valójában mindannyian hangszerek vagyunk a Mindenható kezében, s minden olyan dolgot meg kell becsülnünk, ami segít felismerni ezt.

Ravi Shankar visszaemlékezése tanulókorára erőteljesen aláhúzza ezt a tényt. Hajnali négykor kezdődtek a próbák. Két órai gyakorlás után megfürdött, és elvégezte reggeli lelki gyakorlatait. A guru előtti teljes alázat és meghódolás volt a követelmény, az ego teljes levetése a cél. Ravi Shankarnak nem szórakozás, hanem lelki erő volt a zene.

„Egyetlen szórakozásom az volt, hogy hosszú sétákat tettem a folyóparton vagy a gyönyörű hegyoldalon.”

Az óind muzsikusok páratlan képességei

India hajdani zenei kultúrájáról Ravi Shankar a következőket mondja:

„Számtalan gyönyörű történet szól a hajdani muzsikusok és szent zenészek, például Baidzsu, Bavare, Szvámi Haridász vagy Mian Tan Szen csodáiról. Némelyikük egy-egy rága eléneklésével tüzet vagy lámpást tudott gyújtani. Daluk nyomán esni kezdett az eső, megolvadtak a kövek, szirmot bontottak a virágok; s még a vadállatok, kígyók és tigrisek is békésen odagyűltek az énekes köré. Mai elgépiesedett, materialista világunkban mindez mesének tűnik, de én őszintén hiszek e történetek igazságában. Miért is volnának lehetetlenek, főképp, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a zenészek nem pusztán előadók, de nagy jógik is voltak, akik teljes mértékben uralták testüket. Tisztában voltak a tantra, a hátha jóga és az okkult képességek titkaival, és makulátlan, aszketikus szentek voltak. Ez a mi muzsikánk varázslatos tradíciója.”

India zenetörténetének évkönyveiben tömérdek legendát olvashatunk a hajdani odaadó muzsikusok páratlan képességeiről. Sok talán nehezen hihető, de a probléma esetleg a mi hitetlenségünkben keresendő. Hajlamosak vagyunk mindent a saját korlátozott tapasztalatainkra támaszkodva mérlegelni. Műszaki és tudományos vívmányainkkal büszkélkedve aligha veszünk észre valami újat. Gondolok itt a lelki dimenzióra, a dinamikus élet szférájára, ahol minden zsenge, friss és örök életű.

A fizikális érzékek világa, melynek rabságában a legtöbben élünk, inkább áporodott dolog. Ha csak szenvedélyeink irányítanak bennünket, sohasem érthetjük meg a lelki dimenzió igazát. Tudtak-e csodát tenni a hajdani rsik (bölcsek) muzsikájukkal? Költői módon is válaszolhatunk: „Van-e egyáltalán lehetetlen?” Napóleon szavaival: csak az ostoba szótárában létezik. Érdemes-e erre hivatkozni, a huszonegyedik században?

A hang befolyásolja tudatunkat

A modern anyagi tudomány az öt elem (föld, víz, tűz, levegő, éter) elcsépelt világában is legföljebb az első négy elemmel foglalkozik. A hangok manipulálása a térben még mindig anyagi tudomány, csak egy kissé magasabb szintű, mégis ismeretlen napjaink technokratái előtt. Edgar Cayce médium jósolta meg, hogy a jövő gyógyszere a zene lesz. Minden bizonnyal vissza kell nyúlnunk az egykori rsik tanításáig, ahogy ez a jövő közeledik. Akkorra talán már helyesen látjuk majd jelen fejlődésünket is.

Szinte ostobaság kétségbe vonni, hogy a hang befolyásolja tudatunkat, de ha ennek eklatáns példáit említjük a múltból, a legtöbben csak hitetlenkedve bámulnak. Nem kétséges, az anyagi tudomány haladásával képesek leszünk majd felmérni a hang és a zene tényleges erejét. Ha felfedezéseinknek valóban hasznát akarjuk látni, akkor saját szemléletünkön kell változtatnunk. Saját magunkat kell hangszernek tekinteni, s ráhangolódni az Istenség szimfóniájára.

Ez pedig egészen más, mint az evilági muzsikák, például a dzsessz szellemisége. Így jogos a feltételezés, hogy a dzsessz és a rágák házassága csupán a technikai hasonlóságon alapulhat. Végső soron a dzsesszmuzsikus saját hitvallása szerint jogosult felkutatni, és rögtönző tudat zenéje áramába ötvözni bármiféle ritmust, szélnek eresztve a zene szentségét. Csakhogy a szent muzsika sajátságos hatalmánál fogva már önmagában is pozitív módon befolyásolja az ember tudatát. De előbb lássuk a technikai hasonlóságokat!

A dzsessz és a rágák technikai hasonlóságai

Az indiai zene a hangszerekkel szemben a vokális kifejezésre fektette a fő hangsúlyt. Az a legjobb hangszeres zenész, aki a legtökéletesebben képes visszaadni az emberi hang finomságait.

A dzsessz is vokális fogantatású, még az instrumentális műfajokban is. Az indiai klasszikus zene melodikus, míg a nyugati muzsika harmonikus. A világ zenéje a melódia áramlásaként született, ami később ágazott el a harmónia felé. A melodikus zene a harmonikus muzsika szülője. Így aztán az ind muzsikusok a melódia vonalát követve dolgozták ki zenei rendszerüket, bár tisztában voltak a harmónia elveivel is.

Ennek eredménye horizontális, egyirányú muzsika lett, ami aztán a zenei meditáció egyéni törekvéseihez vezetett. Ez is a dzsesszhez hasonló vonás, mert lehetőséget nyújt a hosszan improvizáló szólókra.

Az ind zene modális, nem ismeri a hangnemváltást, hanem egy alaphanghoz ragaszkodik. Jellegzetessége a jól hangolt nyugati muzsikából hiányzó díszítések sokasága, a tonális színezés és a szünet, ami kizárólag az improvizáción keresztül teszi lehetővé a kifejezést. A dzsessz hasonlóan modális, s nem korlátozódik a nyugati helyesen temperált hangkészletre.

Az ind oktáv elméletileg 66 mikrohangból áll, a zenei gyakorlatban pedig huszonkettőt alkalmaznak, ami közel kétszerese a nyugati oktáv hangjainak. A free-dzsessz improvizációkban gyakran találkozunk hasonló számú temperálással.

A dzsesszmuzsikusok számára az ind zene ritmuslehetőségei is meglehetősen csábítók. Don Ellis, trombitás elsőként hangsúlyozta a dzsessz és az indiai muzsika hasonlóságait. Dzsessz című cikkében a következőket írta a ritmusról:

„A dzsesszmuzsikusok szeretik a ritmus mestereinek tartani magukat (s e téren valóban az európai zene élvonalában vannak). De milyen durva és primitív egy konvencionális dzsesszmuzsikus felfogása a ritmusról, az ind zene ritmuskészletéhez képest! Ha egy dzsesszmuzsikus szeretne valami fogalmat alkotni a ritmusról, akkor tanulmányozza az indiai zenét!”

A zene időfelfogása

Az ind zene egész másképp fogja fel az időt, mint a nyugati. Egy darab akár egy egész estét is betölthet. Joachim-Ernst Berendt A dzsessz könyve című munkájában rámutat, hogy a dzsesszben nem nyugati típusú időfelfogás játssza a főszerepet. Egymás mellett létezik egy nyugati és egy nem nyugati időfelfogás.

Rága, rágini

A klasszikus ind zenében a kompozíció vagy melódia neve rága, vagy nőnemben rágini. Rága jelentése örömöt szerző. A skála hét alaphangjának (sza, re, ga, ma, pa, dha és ni} kombinációja alkotja a rágákat. Mindegyik rágát és ráginit egy személynek tekintenek. A rsik felfogása szerint minden mögött ott rejlik a személyiség, a tudat mindig személyes.

A rágák kötődnek egy bizonyos napszakhoz és általában egy évszakhoz is. A rágák rendszerén belül mindegyik zenész egyéni módon fejezheti ki magát. A századok során majd hatezer teljesen különböző rága alakult ki.

Ez a rendszer páratlanul rugalmas, akárcsak a dzsessz a nyugati muzsikában. A rágák mindent felölelnek, amit a nyugati muzsika motívumként, hangszínként, frázisként, formaként sőt kompozícióként analizál. Elképzelt szerzőik mégsem tekintenék különálló kompozícióknak a rágákat. Ravi Shankar szerint a zenész úgy fedez fel egy rágát, mint ahogy a zoológus bukkan rá egy új állatfajra, vagy ahogy az utazó fedez fel egy új szigetet. Helyesebb hát zenei őstípusnak tekinteni a rágákat.

A mantra, a ritmikai időciklus

A rágákhoz szorosan kötődik a tal, vagyis a ritmikai időciklus, melynek neve matra, s amely akár 108 tagból is állhat. Ahol a nyugati hallgató már rég összezavarodik, ott az indiai fül még könnyen eligazodik. Izgatottan követi a hosszabb ritmusképleteket. Várja a szólista újbóli csatlakozását a többi muzsikushoz, akik mind szövevényes ritmus szerint haladtak tovább.

Egy-két-há-négy, egy-két-há-négy. Gondoljuk el micsoda távlatokat jelent, ha száznyolc taktus után kezdjük újra a számolást! Nem csoda, hogy a dzsesszmuzsikusok szívesen merítettek ebből a rendszerből.

A rága nem érzéki hatású

E hasonlóságok ellenére is igaz, hogy az ind muzsika merőben más, mint a dzsessz. Ritmusai nem érzéki késztetéseket váltanak ki, mint a dzsessz esetében. Inkább megnyugtatóak, felnyitják fülünket, hogy képesek legyünk befogadni a Mindenható belső hangjait. S bár számos dzsesszmuzsikus próbálta saját anyagi céljaira kihasználni a rágákat, sokakat megérintett e zene szellemisége, s áttételesen India egész kultúrája és filozófiája.

Ha valami tényleg lelki, sohasem szennyeződik be, inkább a tisztátalan dolgok válnak makulátlanná az abszolút tisztával kapcsolatba kerülve. A Napot nem befolyásolja a szennyes víz, amit elpárologtat. Hasonlóan alakítja át az anyagit az, ami igazán lelki.

Nem állíthatjuk, hogy minden indiai zene teljesen lelki, mégis egészében sokkal előrébb jár, mint például a dzsessz. Joggal kérdezhetjük, miért vonzódnak akkor az indiaiak a leghitványabb nyugati zenéhez? A nagy többségre ez nem jellemző, de a nyugati propaganda erősen érezteti hatását. Főként az indiai fiatalság körében, akik nem mindig járulnak hozzá országuk hatalmas szellemi és kulturális örökségéhez.

Miért oly fejletlen India anyagi szempontból? Ne feledjük, az anyagi haladás nem feltétlenül szükséges a lelki fejlődéshez, sőt gyakran tapasztalhattuk, hogy hátráltatja egy nemzet szellemi gyarapodását.

A zene lelki kutatása

A dzsessz világi dolog, amint azt művelői is elismerik. „Down-beat” − ahogy mondják, de lelki szempontból ennek a zenének is megvan a maga haszna. A hangszerelésben is tükröződő dzsessz-líra olyan témákkal is foglalkozik, amik a lelki kutatásra is jellemzőek.

A dzsessz gyakran kiemeli az emberi kapcsolatok múlandóságát, ami lelki szempontból tény. Lehet, hogy egy dzsesszmuzsikus nem tudja a megoldást, de legalább látja a problémákat és hangot is ad azoknak. Míg mások, más műfajokban inkább arról dalolnak, milyen szép az élet, bár objektíve nézve nem is olyan szép. A dzsesszmuzsikusok látják az élet árnyoldalait is, a jólét maszkabálját.

A dzsessz és a blues öngyilkos hangulata tisztán transzcendentális szemszögből tükrözheti az anyagi lét értelmetlenségének érzését is, habár lelki megoldást nem ajánl. A dzsessz vándortémája is gyakran megtalálható a szentek életében, akik nem akarnak egy adott hely rabjaivá válni. Bölcsesség van a kivetettségérzésben, sőt egyfajta nyitottság is a másként gondolkodás iránt.

Amíg az ember nem tapasztalja meg, mennyire rossz az anyagi élet, nehéz a tisztán lelkiekre figyelni. A dzsessz más témái ugyanakkor nyilvánvalóan démoniak és rombolók, bár nem mindenki ilyen természetű. Sokan „lefelé” indulnak, hogy „fölfelé” jussanak. A tényleges lelki betekintés hiánya lehet az oka számos értelmes ember romlásának, akik érthető bukásukkal nem tudtak hová fordulni.

Az ind muzsika Nyugaton

Bármi legyen is az oka, a dzsessz volt az a zenei médium, amin keresztül az ind muzsika és szellemisége bemutatkozott nyugaton. Előidézhette akár a dzsessz és a rága technikai hasonlósága, a dzsessz lappangó szellemi háttere vagy a Mindenható okokat nem fürkésző kegye.

Dick Bock lemezproducer 1957-ben működött először együtt Ravi Shankarral, 1961-ben pedig Bud Shank fuvolással rögzítette Shankar játékát. E kezdetektől fogva egészen Paul Horn meditatív muzsikájáig az indiai zene mindig megtalálta az utat az amerikai hallgatósághoz.

Számos zenészt, s persze az ötvenes évek beatnemzedékének költői közül is sokakat ejtett bűvöletbe az ind zene varázsa. Mindannyiuk közül kiemelkedik John Coltrane, aki talán a legjobb példa arra, miként befolyásol lelkileg az ind zene egy dzsesszmuzsikust. Coltrane és muzsikustársai életét mélyen átformálta az ind szellemiség. Lemezei már 1961-től fogva erről tanúskodnak (India, Meditations, A Love Supreme, Om). Átalakulásáról meditációs gyakorlatai és saját szavai vallanak:

„A Mindenható kegyéből részese lehettem saját lelki eszmélésemnek, ami gazdagabbá, teljesebbé és termékenyebbé is tette életemet.”

Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy megtette az első lépéseket India szellemisége felé.

Ralph Gleason, az egykori San Francisco-i műkritikus szerint Coltrane Amerika helyett Ázsia felé terelte a fiatalság figyelmét. Ez az új hatás a dzsesszen túl a rock s a pop-zenében is éreztette hatását, átformálva társadalmunk gondolkodásmódját is. Zenei érdeklődésünk változásával, bár kis mértékben, de életünk is a lelkiek felé közeledett. Szó sincs arról, hogy e történelmi változás teljes mértékben lelki lett volna, ám nem kétséges, a keleti gondolkodásmód elsősorban a zenén keresztül változtatta meg életünket.

Az ind zene és a mantrák

Az indiai klasszikus zene bemutatkozásával párhuzamosan az ind zene más elemei is felbukkantak, mikor az indiai guruk mantrákat és a Mindenhatóhoz szóló fohászokat hoztak Amerikába. A közismert Hare Krisna mantra zengett hónapokig a rádiók hullámhosszán George Harrison sikerszámában, a méltán híres My Sweet Lord-ban. Sokan talán nem gondoltak semmire, de annyi bizonyos, ennek is megvolt a maga hatása.

E gyökerekig nyúlik vissza a mai new age mozgalom, bár sok követője nem is tud erről. De nincs egy olyan new age muzsikus sem, aki tagadná az ind zene és a mantrák jelentős szellemi hatását.

Steve Halpern, akit gyakran a new age muzsika szellemi atyamesterének neveznek mondja:

„John Coltrane volt az egyik szellemi védőszentem. A Love Supreme című albuma megváltoztatta életemet. Megerősített abban, hogy a zene révén a tudat magasabb dimenziói elérhetővé váljanak számomra.”

Hogy a new age muzsika mennyire lelki vagy mennyire muzikális, kétségkívül vita tárgya; de saját korukban a klasszikus zeneszerzők muzsikája is vitákat váltott ki. Egy dolog azonban bizonyos: az új korszak zenéjének szellemisége, a zenében rejlő szent hatalom újbóli felfedezésének vágya nagyon biztató távlatokat jelent.

Biztató jövő

Mindezek ellenére aligha váltunk lelki társadalommá. Azok száma is csekély, akik a Védák vagy Upanisadok ajánlásai, a rsik tapasztalatai szerint gyakorolják és átélik a lelki életet. Lehet, még nem érkezett el egy új kor hajnala, de legalábbis biztató, hogy sokan kutatják az élet magasztosabb célját, és témánknál maradva a zene szentségét. Alapvető szemléletváltásnak vagyunk tanúi: az elmúlt száz esztendő zenei fejlődésének hátat fordítva az ősi India szellemi öröksége felé közeledünk. Ha e változás indítékait jobban megismerjük, könnyebben közeledhetünk a transzcendenciához, nem csupán a szándék, hanem a mindennapi gyakorlat síkján is.

Indiában az Upanisadok halk szavát elnyomja a heavy metal, s az indiai fiatalokat az anyagiasság hamis ígérete kábítja el, nyugaton egyre többen tekintenek kelet felé, „új” irányt keresve. A határokat nem ismerő szellemi zene oldja talán majd fel Kelet és Nyugat fogalmának ellentétét, s lassan az emberek nemre, fajra és felekezetre való különbség nélkül együtt csatlakoznak a tiszta lelkiség szimfóniájához.

Írta: Thomas Beaudry

Megjegyzés: A cikk írója 40 éve lépett a hindu vaisnava szerzetesi rendbe. Több filozófiai esszé és könyv publikálója. A fenti cikk eredetileg a Clarion Call amerikai folyóiratban jelent meg a nyolcvanas évek közepén.

Post a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*