Indiában a legősibb idők óta lel-ki tudományként és művészetként művelik a zenét, melyet a felvilágosulás eszközének tekintenek. India csak az utóbbi években kezdi elvesz-teni fennkölt és misztikus arculatát, s nem véletlen, hogy a hagyomá-nyos lelki értékektől való eltávolodás együtt jár a popzene, a heavy metal és a filmzene indiai térhódításával. Viszont meglepő módon a nyugat éppen most kezd ráébredni a muzsi-ka szentségének fontosságára, bár-milyen primitív is pillanatnyilag ez a föleszmélés. A dolog iróniáját csak fokozza, hogy a nyugat e tudati vál-tozásában éppen az indiai zene játssza a legnagyobb szerepet.

Milyen szomorú is az amerikai sikerlisták dalait hallani egy gazdag szellemi kultúrájú ország isten-há-ta-mögötti falvaiban, főleg, ha ezek a számok hindu adaptációban harsog-nak! Ám Indiában nem ritka a zene, s az önmegvalósítás könnyfakasztóan szép harmóniája sem, ami az élet mélyebb értelmének belső kuta-tására serkenti az embert. A bhadzsanok és kírtanok, a klasszikus in-diai zene, mind érzékeny húrokat pendítenek meg az ember szívében, félrehúzva szemünk elől az illúzió függönyét.

Micsoda meglepetés lehet egy in-diai diáknak, aki a nyugati siker-cent-rikus erkölcs lármájától megtéveszt-ve otthagyja faluját, átkel az óceá-non, s aztán az áhított nyugaton azt tapasztalja, hogy diáktársai közül so-kan kelet felé kacsingatnak, tudatosan vagy önkéntelenül egy holiszti-kus világnézettel szimpatizálnak, ami annyira jellemző a keleti filozó-fiára. A keletnek a nyugati társadal- makra gyakorolt hatása szinte fel-mérhetetlen jelentőségű volt az utóbbi huszonöt év során, s ez alól a zene sem kivétel.

Az ötvenes, hatvanas évek beat-nemzedéke, valamint a hatvanas évek végén a hippik az egyszerű ér-zéki gyönyörűség helyett lelkiekkel határos intellektuális élménnyé emel-ték a dzsesszt, a pop és rockzenét, de ebben külső tényezők is szerepet játszottak. A zene mindenképpen a szellemiek felé tereli az embert, bár-milyen messzire kanyarodjunk is né-ha. Századunkban a zene „a padló-ra került", de ez csak egy kis kitérő a világ zenei Örökségében. Végül is a padlóról csak feltápászkodni lehet.

Alig száz esztendeje az európai zene még szinte teljesen lelki szándékú volt, gondoljunk csak Bach, Beetho-ven vagy Mozart műveire.

A zenei műfajok közül talán a dzsessz a legkevésbé lelki indíttatá-sú. Mégis a dzsessz volt az a muzsi-ka, melyben az elmúlt két évtized transzcendentális fellendülésére oly-annyira jellemző ind zenei motívu-mok és a lelki vágyódás hangjai elő-ször fölcsendültek. A dzsessz és a rága, mint zenei kifejezésmód elmé-leti háttere szöges ellentétben áll egymással. Nincs még két olyan ze-nei forma, ami ennyire távol állna egymástól, ám a zene egyetemes szellemisége diktálja egyesülésüket is. A zenében az embernek a beteljesülésre való törekvése fejeződik ki. Így a zenei hajlam tekinthető lelki késztetésnek is, bár napjainkban ezt gyakran félreértelmezik. Egy rövid dzsessztörténeti áttekintés, valamint az ind rágák hátterének megismerése világossá teszi, hogy a két látszólag eltérő zene találkozása sokkal több, mint puszta véletlen.

A dzsessz Amerika zenei színpadán az akkoriban hírhedten züllött New Orleans francia negyedében debütált. A rabszolgakereskedelem révén Haitin keresztül Afrikából importált dzsessz gyökerei a zeneileg bonyolult, de szellemileg sivár woodoo ritmusokig nyúlnak. hajdanán a woodoo szertartásokat törvény tiltotta, de New Orleansban még 1835-ben is tartottak ilyen rituációkat, melyek során állati vért is áldoztak. A zenetörténészek egyöntetű véleménye szerint ezek az afrikai dobritmusok a blues és a ragtime zenén keresztül érlelődve váltak a dzsessz bázisává. Sokan Budy Boldent tekintik a dzsessz atyamesterének. Bolden 1890 táján lépett New Orleans utcájára zenéjével, mellyel elsősorban a város bordélynegyedének rosszhírű látogatóit célozta meg. Maga Bolden is e piroslámpás házakban hódolt az italnak, s itt szedte össze vérbaját, amitől később megtébolyodott.

1931-ben egy állami elmegondozó intézetben érte a dicstelen halál. Az övéhez hasonló életpálya várt a legtöbb dzsesszrajongóra.

New Orleans bordélyaiból indult hódító útjára a dzsessz, amely ha-mar népszerűvé vált a társadalom al-sóbb rétegei körében. A „dzsessz" kifejezés 1917-ben egy New York-i újság lapjain jelent meg, ahol ezt a zenét „szinkópás lázadásnak" nevez-ték. A sajtó támadta a terjedő új zenét. A húszas években a dzsessz a bűnözés, léhaság, bo-londság és a szex szim-bólumává vált - jegyzi meg Frank Tirro dzsessz-párti könyvében. Az immoralitás előtt behódoló rövidlátó gazdasági érdek vetett véget a szesztila-lomnak, aminek követ-keztében az itallal együtt a dzsessz is tekintélyt szerzett.

A moralisták túlzott [élelmeit félresöpörve a haladás zászlaja alatt egyre népszerűbbé vált a dzsessz, mígnem beadta derekát utódja, a rock and roll előtt. Ebben az átmeneti időszakban Miles Davis munkásságá-nak köszönhetően jelent meg a dzsesszben az in-diai zene és annak szelle-misége. Ekkor kapott in-tellektuális felhangokat a dzsessz, élesen elválva így a korai rocktól. A ze-ne szentségének ma oly élénk kutatása idáig nyúlik vissza. A dzsessz világában John Coltrane volt az a kiemelkedő muzsikus, aki a dzsessz anyagelvű pusztasága és India gazdag szellemi tájképe között a hidat jelentette.

Zeneileg ugyan emlékeztet egy-másra a dzsessz és a rága, szellemi indítékaik között a különbség mégis ég és föld. Az ind zenét sokkal in-kább szívvel kell hallgatni, hiszen a klasszikus indiai muzsika egésze a lélek misztériumára irányul. Az indi-ai muzsikusok a koncert előtt gyakran a közönséget is kioktatják a hall-gatás művészetére, ahogyan azt mentoraiktól tanulták. A zenészhallgatótól igen nagy- fokú fegyelmet várnak el. Tisztaság és jámborság a legfőbb minden tö-rekvésben. Egyszer Nyugat- Bengál-ban láttam egy kisfiút, aki éppen az ott Őshonos népi hangszernek szá-mító mrdanga vagy khol nevezetű agyagdobon gyakorolt. Megkérdez-tem, mi a legfontosabb, amit egy jó játékosnak el kell sajátítania. Meg-lepetésemre azonnal rávágta, hogy a mantra a legfontosabb, majd való-ságos dicshimnuszt zengett hangsze-réről, fejét tisztelettel meghajtva a dob előtt. Mintha hangszere szolgá- jának tekintette volna magát; nem saját, szubjektív élményeinek lett volna az tárgya. Valójában mind- annyian hangszerek vagyunk a Min-denható kezében, s minden olyan dolgot meg kell becsülnünk, ami se-gít felismerni ezt.

Ravi Shankar visszaemlékezése tanuló korára erőteljesen aláhúzza ezt a tényt. Hajnali négykor kezdőd-tek a próbák. Két órai gyakorlás után megfürdött, és elvégezte regge-li lelki gyakorlatait. A guru előtti teljes alázat és meghódolás volt a kö-vetelmény, az ego teljes levetése a cél. „Egyetlen szórakozásom az volt - mondja -, hogy hosszú sétákat tettem a folyóparton, vagy a gyö-nyörű hegyoldalon." Ravi Shankar-nak nem szórakozás, hanem lelki erő volt a zene.

India hajdani zenei kultúrájáról Shankar a következőket mondja: „Számtalan gyönyörű történet szól a hajdani muzsikusok és szent zenészek, például Baidzsu, Bavare, Szvámi Haridász vagy Mian Tan Szen csodáiról. Némelyi-kük egy-egy rága eléneklésével tüzet vagy lám-pást tudott gyújtani. Da- luk nyomán esni kezdett az eső, megolvadtak a kövek, szirmot bontottak a virágok; s még a vadál- latok, kígyók és tigrisek is békésen odagyűltek az énekes köré. Mai elgépiesedett, materialista vilá- gunkban mindez mesé-nek tűnik, de én őszintén hiszek e történetek igaz-ságában. Miért is volná-nak lehetetlenek, főképp, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a zenészek nem pusztán előadók, de nagy jógik is voltak, akik teljes mértékben uralták testüket. Tisztában voltak a tantra, a hátha jóga és az okkult képességek tit-kaival, és makulátlan, aszketikus szentek voltak. Ez a mi muzsikánk varázslatos tradíciója."

India zenetörténetének évkönyve-iben tömérdek legendát olvashatunk a hajdani odaadó muzsikusok párat-lan képességeiről. Sok talán nehe-zen hihető, de a probléma esetleg a mi hitetlenségünkben keresendő. Hajlamosak vagyunk mindent a sa-ját korlátozott tapasztalatainkra tá-maszkodva mérlegelni. Műszaki és tudományos vívmányainkkal büsz-kélkedve aligha veszünk észre vala-mi újat. Gondolok itt a lelki dimenzi-óra, a dinamikus élet szférájára, ahol minden zsenge, friss és örök életű. A fizikális érzékek világa, mely-nek rabságában a legtöbben élünk, inkább áporodott dolog. Ha csak szenvedélyeink irányítanak bennün-ket, sohasem érthetjük meg a lelki dimenzió igazát. Tudtak- e csodát tenni a hajdani rsik (bölcsek) mu-zsikájukkal? Költői módon is vála-szolhatunk: „Van-e egyáltalán lehe-tetlen?" Érdemes-e Napóleon szava-ival élve az ostoba szótárára hivat-kozni, most, a huszonegye-dik század küszöbén?

A modern anyagi tudo-mány az öt elem (föld, víz, tűz, levegő, éter) elcsépelt világában is legföljebb az el-ső négy elemmel foglal-kozik. A hangok manipu-lálása a térben még mindig anyagi tudomány, csak egy kissé magasabb szintű, mé-gis ismeretlen napjaink technokratái előtt. Edgar Cayce médium jósolta meg, hogy a jövő gyógyszere a zene lesz. Minden bizonnyal vissza kell nyúlnunk az egy-kori rsik tanításáig, ahogy ez a jövő közeledik. Akkorra talán már helyesen látjuk majd jelen fejlődésünket is. Szinte ostobaság kétségbe vonni, hogy a hang befolyá-solja tudatunkat, de ha en-nek eklatáns példáit említjük a múltból, a legtöbben csak hitetlenkedve bámulnak. Nem kétséges, az anyagi tu-domány haladásával képe-sek leszünk majd felmérni a hang és a zene tényleges erejét, de ha felfedezéseink-nek valóban hasznát akarjuk látni, akkor saját szemléletünkön kell változtatnunk. Saját magunkat kell hangszernek tekinteni, s ráhango-lódni az Istenség szimfóniájára.

Ez pedig egészen más, mint az evilági muzsikák, például a dzsessz szellemisége. Így jogos a feltételezés, hogy a dzsessz és a rágák há-zassága csupán a technikai hasonló-ságon alapulhat. Végső soron a dzsesszmuzsikus saját hitvallása sze-rint jogosult felkutatni és rögtönző tudat-zenéje áramába ötvözni bármi- féle ritmust, szélnek eresztve a zene szentségét. Csakhogy a szent muzsi-ka sajátságos hatalmánál fogva már önmagában is pozitív módon befo-lyásolja az ember tudatát. De előbb lássuk a technikai hasonlóságokat!

Az indiai zene a hangszerekkel szemben a vokális kifejezésre fek-tette a fő hangsúlyt. Az a legjobb hangszeres zenész, aki a legtöké-letesebben képes visszaadni az emberi hang finomságait.

A dzsessz is vokális fogantatású, még az instru-mentális műfajokban is. Az indiai klasszikus zene melodikus, míg a nyugati muzsika harmonikus. A vi-lág zenéje a melódia áramlásaként született, ami később ágazott el a harmónia felé. A melodikus zene a harmonikus muzsika szülője. Így az-tán az ind muzsikusok a melódia vo-nalát követve dolgozták ki zenei rendszerüket, bár tisztában voltak a harmónia elveivel is. Ennek eredmé-nye horizontális, egyirányú muzsika lett, ami aztán a zenei meditáció egyéni törekvéseihez vezetett. Ez is a dzsesszhez hasonló vonás, mert lehetőséget nyújt a hosszan impro-vizáló szólókra.

Az ind zene modális, nem ismeri a hangnemváltást, hanem egy alaphanghoz ragaszkodik. Jellegzetessége a jól hangolt nyugati muzsikából hiányzó díszítések soka-sága, a tonális színezés és a szünet, ami kizárólag az improvizá-ción keresztül teszi lehetővé a kifejezést. A dzsessz ha-sonlóan modális, s nem kor-látozódik a nyugati helyesen temperált hangkészletre. Az ind oktáv elméletileg 66 mikrohangból áll, a zenei gyakorlatban pedig huszon-kettőt alkalmaznak, ami közel kétszerese a nyugati oktáv hangjainak. A free-dzsessz improvizációkban gyakran találkozunk hasonló számú temperálással.

A dzsesszmuzsikusok szá-mára az ind zene ritmuslehe-tőségei is meglehetősen csá-bítók. Don Ellis, trombitás elsőként hangsúlyozta a dzsessz és az indiai muzsika hasonlóságait. Dzsessz című cikkében a következőket írta a ritmusról: „A dzsesszmu-zsikusok szeretik a ritmus mestereinek tartani magukat (s e téren valóban az európai zene élvonalában vannak), de milyen durva és primitív egy konvencionális dzsessz-muzsikus felfogása a ritmus-ról, az ind zene ritmuskészle-téhez képest! Ha egy dzsesszmu-zsikus szeretne valami fogalmat al-kotni a ritmusról, akkor tanulmá-nyozza az indiai zenét!"

Az ind zene egész másképp fogja fel az időt, mint a nyugati. Egy da-rab akár egy egész estét is betölthet. Joachim-Ernst Berendt A dzsessz könyve című munkájában rámutat, hogy a dzsesszben nem nyugati tí-pusú időfelfogás játssza a főszerepet. Egymás mellett létezik egy nyugati és eqy nem nyugati időfelfogás. A klasszikus ind zenében a kompozíció vagy melódia neve rága, vagy nőnemben rágini. Rága jelen-tése örömöt szerző. A skála hét alaphangjának (sza, re, ga, ma, pa, dha és ni} kombinációja alkotja a rágákat. Mindegyik rágát és ráginit egy személynek tekintenek. A rsik felfogása szerint minden mögött ott rejlik a személyiség, a tudat mindig személyes. A rágák kötődnek egy bizonyos napszakhoz és általában egy évszakhoz is. A rágák rendsze-rén belül mindegyik zenész egyéni módon fejezheti ki magát. A száza-dok során majd hatezer teljesen kü-lönböző rága alakult ki.

Ez a rend-szer páratlanul rugalmas, akárcsak a dzsessz a nyugati muzsikában. A rágák mindent felölelnek, amit a nyugati muzsika motívumként, hangszínként, frázisként, formaként sőt kompozícióként analizál. Elkép-zelt szerzőik mégsem tekintenék kü-lönálló kompozícióknak a rágákat. Ravi Shankar szerint a zenész úgy fedez fel egy rágát, mint ahogy a zoológus bukkan rá egy új állatfajra, vagy ahogy az utazó fedez fel egy új szigetet. Helyesebb hát zenei őstípusnak tekinteni a rágákat.

A rágákhoz szorosan kötődik a tal, vagyis a ritmikai időciklus, mely-nek neve matra, s amely akár 108 tagból is állhat. Ahol a nyugati hall-gató már rég összezavarodik, ott az indiai fül még könnyen eligazodik, izgatottan követi a hosszabb rit-musképleteket, s várja a szólista új-bóli csatlakozását a többi muzsi-kushoz, akik mind szövevényes rit-mus szerint haladtak tovább. Egy-két-há-négy, egy-két-há-négy, gon-doljuk el micsoda távlatokat jelent, ha száznyolc taktus után kezdjük újra a számolást! Nem csoda, hogy a dzsesszmuzsikusok szívesen merí-tettek ebből a rendszerből.

E hasonlóságok ellenére is igaz, hogy az ind muzsika merőben más, mint a dzsessz. Ritmusai nem érzéki késztetéseket váltanak ki, mint a dzsessz esetében, hanem inkább megnyugtatóak, felnyitják fülünket, hogy képesek legyünk befogadni a Mindenható belső hangjait. S bár számos dzsesszmuzsikus próbálta saját anyagi céljaira kihasználni a rágákat, sokakat megérintett e zene szellemisége, s áttételesen India egész kultúrája és filozófiája.

Ha valami tényleg lelki, sohasem szennyeződik be, inkább a tisztáta-lan dolgok válnak makulátlanná az abszolút tisztával kapcsolatba ke-rülve. A Napot nem befolyásolja a szennyes víz, amit elpárologtat. Ha-sonlóan alakítja át az anyagit az, ami igazán lelki. Nem állíthatjuk, hogy minden indiai zene teljesen lelki, mégis egészében sokkal elő-rébb jár, mint például a dzsessz. Joggal kérdezhetjük, miért vonzód-nak akkor az indiaiak a leghitványabb nyugati zenéhez? A nagy többségre ez nem jellemző, de a nyugati propaganda erősen érezteti hatását, főként az indiai fiatalság körében, akik nem mindig járulnak hozzá országuk hatalmas szellemi és kulturális örökségéhez. Miért oly fejletlen India anyagi szempontból? Ne feledjük, az anyagi haladás nem fel-tétlenül szükséges a lelki fejlődés-hez, sőt gyakran tapasztalhattuk, hogy hátráltatja egy nemzet szellemi gyarapodását.

A technikai hasonlóságokon túl társadalmi-szellemi magyarázatai is vannak ennek a furcsa párosításnak. A dzsessz világi dolog, amint azt művelői is elismerik. „Down-beat" - ahogy mondják, de lelki szempontból ennek a zenének is megvan a maga haszna. A hangsze-relésben is tükröződő dzsessz-líra olyan témákkal is foglalkozik, amik a lelki kutatásra is jellemzőek. A dzsessz gyakran kiemeli az emberi kapcsolatok múlandóságát, ami lelki szempontból tény. Lehet, hogy egy dzsesszmuzsikus nem tudja a megol-dást, de legalább látja a problémá-kat és hangot is ad azoknak, míg mások, más műfajokban inkább ar-ról dalolnak, milyen szép az élet, bár objektíve nézve nem is olyan szép. A dzsesszmuzsikusok látják az élet árnyoldalait is, a jólét maszka-bálját. A dzsessz és a blues öngyilkos hangulata tisztán transzcenden-tális szemszögből tükrözheti az anyagi lét értelmetlenségének érzését is, habár lelki megoldást nem ajánl. A dzsessz vándortémája is gyakran megtalálható a szentek éle-tében, akik nem akarnak egy adott hely rabjaivá válni. Bölcsesség van a kivetettségérzésben, sőt egyfajta nyitottság is a másként gondolkodás iránt. Amíg az ember nem tapasz-talja meg, mennyire rossz az anyagi élet, nehéz a tisztán lelkiekre figyel-ni. A dzsessz más témái ugyanakkor nyilvánvalóan démoniak és rom-bolók, bár nem mindenki ilyen ter-mészetű. Sokan „lefelé" indulnak, hogy „fölfelé" jussanak. A tényleges lelki betekintés hiánya lehet az oka számos értelmes ember romlásának, akik érthető bukásukkal nem tudtak hová fordulni.

Bármi legyen is az oka, akár a dzsessz és a rága technikai hasonló-sága, akár a dzsessz lappangó szel-lemi háttere, akár a Mindenható okokat nem fürkésző kegye, tulaj-donképpen a dzsessz volt az a zenei médium, amin keresztül az ind mu-zsika és szellemisége bemutatkozott nyugaton. Dick Bock lemezprodu-cer 1957-ben működött először együtt Ravi Shankarral, 1961-ben pedig Bud Shank fuvolással rögzí-tette Shankar játékát. E kezdetektől fogva egészen Paul Horn meditatív muzsikájáig az indiai zene mindig megtalálta az utat az amerikai hall-gatósághoz.

Számos zenészt, s persze az Ötve-nes évek beatnemzedékének költői közül is sokakat ejtett bűvöletbe az ind zene varázsa. Mindannyiuk kö-zül kiemelkedik John Coltrane, aki talán a legjobb példa arra, miként befolyásol lelkileg az ind zene egy dzsesszmuzsikust. Coltrane és mu-zsikustársai életét mélyen átformálta az ind szellemiség. Lemezei már 1961-től fogva erről tanúskodnak (India, Meditations, A Love Supreme, Om). Átalakulásáról meditációs gyakorlatai és saját szavai vallanak:

„A Mindenható kegyéből részese lehettem saját lelki eszmélésemnek, ami gazdagabbá, teljesebbé és ter-mékenyebbé is tette életemet." Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy megtette az első lépéseket India szellemisége felé.

Ralph Gleason, az egykori San Francisco-i műkritikus szerint Coltrane Amerika helyett Ázsia felé te-relte a fiatalság figyelmét. Ez az új hatás a dzsesszen túl a rock s a pop-zenében is éreztette hatását, átfor-málva társadalmunk gondolkodás-módját is. Zenei érdeklődésünk vál-tozásával, bár kis mértékben, de éle-tünk is a lelkiek felé közeledett. Szó sincs arról, hogy e történelmi válto-zás teljes mértékben lelki lett volna, ám nem kétséges, a keleti gondol-kodásmód elsősorban a zenén ke-resztül változtatta meg életünket.

Az indiai klasszikus zene bemu-tatkozásával párhuzamosan az ind zene más elemei is felbukkantak, mikor az indiai guruk mantrákat és a Mindenhatóhoz szóló fohászokat hoztak Amerikába. A közismert Hare Krsna mantra zengett hónapokig a rádiók hullámhosszán George Harrison sikerszámában, a méltán híres My Sweet Lord-ban. Sokan talán nem gondoltak semmire, de annyi bizonyos, ennek is megvolt a maga hatása.

E gyökerekig nyúlik vissza a mai new age mozgalom, bár sok követő-je nem is tud erről. De nincs egy olyan new age muzsikus sem, aki tagadná az ind zene és a mantrák jelentős szellemi hatását.

Steve Hal-pern, akit gyakran a new age muzsi-ka szellemi atyamesterének nevez-nek mondja: „John Coltrane volt az egyik szellemi védőszentem. A Love Supreme című albuma megváltoz-tatta életemet, s megerősített ab-ban, hogy a zene révén a tudat ma-gasabb dimenziói elérhetővé válnak számomra."

Hogy a new age muzsi-ka mennyire lelki, vagy mennyire muzikális, kétségkívül vita tárgya; de saját korukban a klasszikus zene-szerzők muzsikája is vitákat váltott ki. Egy dolog azonban bizonyos: az új korszak zenéjének szellemisége, a zenében rejlő szent hatalom újbóli felfedezésének vágya nagyon bíztató távlatokat jelent.

Mindezek ellenére aligha váltunk lelki társadalommá. Azok száma is csekély, akik a Védák vagy Upanisadok ajánlásai, a rsik tapasztalatai szerint gyakorolják és átélik a lelki életet. Lehet, még nem érkezett el egy új kor hajnala, de legalábbis biztató, hogy sokan kutatják az élet magasztosabb célját, és témánknál maradva a zene szentségét. Alapvető szem-léletváltásnak vagyunk tanúi: az el-múlt száz esztendő zenei fejlődésének hátat fordítva az ősi India szelle-mi öröksége felé közeledünk. Ha e változás indítékait jobban megismer-jük, könnyebben közeledhetünk a transzcendenciához, nem csupán a szándék, hanem a mindennapi gya-korlat síkján is.

Indiában az Upanisadok halk sza-vát elnyomja a heavy metal, s az in-diai fiatalokat az anyagiasság hamis ígérete kábítja el, nyugaton egyre többen tekintenek kelet felé, „új" irányt keresve. A határokat nem is-merő szellemi zene oldja talán majd fel Kelet és Nyugat fogalmának el-lentétét, s lassan az emberek nem-re, fajra és felekezetre való különb-ség nélkül együtt csatlakoznak a tisz-ta lelkiség szimfóniájához.

Írta: Thomas Beaudry

Megjegyzés: A cikk írója 40 éve lépett a hindu vaisnava szerzetesi rendbe. Több filozófiai esszé és könyv publikálója. A fenti cikk eredetileg a Clarion Call amerikai folyóiratban jelent meg a nyolcvanas évek közepén.

Joomla SEF URLs by Artio