A Bharatanatjam ősi, Dél-Indiából származó szakrális színpadi tánc, amelyben egységet alkot a zene, a tánc, a költészet és a vallás. Dzsajantí Szubramaniam és magyar tanítványa, Bittner Mínaksi Dóra turnén mutatja meg, hogyan is ünneplik Indiá¬ban a végtelen univerzumot.

– A dél-indiai zene és tánc erősen hagyományőrző, zárt. Hogyan talál magára ebben egy magyar lány?

– Ez élő kultúra, ami zártságának köszönheti, hogy az ősi időktől fennmaradt. Zárt világ, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek rajta kapuk. Önmagában változó, folyamatosan újuló műfaj. A legnagyobb változás a harmincas években érte a bharatanatjamot, akkor alakult ki a mai színpadi formája. Ma is írnak karnatik zenét, és születnek újabb táncdarabok.

– Mikor került kapcsolatba a bharatanatjam táncművészettel?

– Kilenc éve. A színház világában mozogtam, és vonzott a keleti színpadi művészet. Tetszett az indiai kultúra, minden, ami az országgal kapcsolatos, de arra nem gondoltam, hogy komolyabb kapcsolatba kerülök vele. A színházon keresztül sikerült közel jutnom ehhez a ma már hozzám tartozó kultúrához. Hat évig itthon tanultam a bharatanatjamot, majd 2000-ben sikerült kijutnom Indiába. Igaz, rövid időre csupán, de az út mély benyomást tett rám. Amikor két év múlva újra kijutottam, már minden előadást megnéztem a karnatik zene-és táncfesztiválon, de igazából az volt a célom, hogy mestert találjak magamnak. Így ismerekedtem meg Dzsajantí Szubramaniammal, a dél-indiai madraszi Kala Darsana klasszikus táncművészeti iskola igazgatójával és tanárával. 2003-ban fél évig a magántanítványa voltam az iskolájában.

– Feltűnő lehetett a kék szemével.

– Dél-Indiában valóban ritka a kék szem. Egzotikusnak hathat, ráadásul még az erős smink is kiemeli. Ám olyan ez, mint a bőrszín: az első pillanatban feltűnő, ha valaki több árnyalattal világosabb vagy sötétebb a másiknál, percekkel később már nem látványos. A bharatanatjamban ráadásul nagyon kötött rendszere van a szem és a kéz speciális mozgásának. Ahová a szem néz, oda kerül egy kézmozdulat. Az arcjáték emocionális, nem annyira kötött. Mindezt követi a zömében geometrikus testmozgás.

– Mit jelent nevében a Mínaksi?

– Mínaksi egy hercegnő volt, Siva félig isteni rangra emelkedett hitvese. Indiában az egyik darab, amely Mínaksinak íródott, olyannyira tetszett mindenkinek az előadásomban, hogy szóba került, mi lenne, ha ezt a nevet használnám is. Nem vettem komolyan, de amikor hazajöttem, hiányzott ez az azonosulás. Akkor vettem fel végleg, amikor egy hindu közösségnek tartott előadás után Balástyán rám ruházta a közösséggel kapcsolatban álló indiai maharadzsa származású tanító szerzetes is.

– Szóval „lovaggá ütötte"egy királyi herceg...

– Igen... de ez azért más.

– Indiában számos filozófiai, vallási irányzat él egymás mellett harmóniában. Mi teszi működőképessé ezt a fajta együttlétet?

– A spiritualitás a központja mindennek. Hihetetlen tolerancia és béke uralkodik az emberek szívében. Elképesztően nyitottak, kevés a korlát a gondolkodásukban. A hindu vallásban az isteneknek több formája van. Más és más isteni formákat tisztelnek – Siva többek kö¬zött pusztító és újrateremtő istenség, Nátárádzs formájában a tánc ura –, de abban megegyeznek, hogy mind egy és ugyanaz. Az életre mint mindenhol jelen lévő, kozmikus jelenségre tekintenek, amelyet az örök körforgás határoz meg.

– A brit uralom alóli felszabadulás új lendületet és állami finanszírozást adott a nemzeti identitást erősítő művészeti ágaknak. El tudja képzelni nálunk is az autentikus zene és tánc ilyen mértékű tiszteletét és támogatottságát?

– Csupán a saját generációm nevében beszélhetek. A mi időnkben nem volt kifejezetten szimpatikus dolog a népzene, nem láttunk, mert nem láthattunk benne különösebb értéket. Történelmi gyötrődések és kulturális keveredések sora gyengítette hagyományainkat. Ezzel szemben az élő indiai kultúra valóban több ezer éves. Erősebb és sokkal elszigeteltebb annál, mintsem hogy ennyire meg lehetett volna tépázni. Valamiféle előrelépésnek látom esélyét, de olyannal, mint Indiában, biztosan nem számolhatunk.

– Budapesten él és dolgozik. Alkalmazott grafikus. Meddig és hogyan lehet ezt a világot élni és táncolni munka mellett?

– A tánc segítségével egyre inkább igyekszem átadni magamat választott utamnak. Túl nagy elhivatottságot igényel ez ahhoz, hogy másra is időt tudjak szakítani. Ragaszkodnom kell ehhez az autentikus világhoz, hogy előrébb tudjak benne lépni. Szeptembertől hosszabb ideig maradok az országban, és a táncművészet gyakorlása mellett szeretnék tanítással is foglalkozni.

– Mi acélja az oktatással, az itthoni fellépésekkel?

– E kultúra értékeit szeretném felmutatni, valamilyen formában átmenteni Magyarországra. Azóta tudhatom magam is boldog embernek, mióta megismerkedtem az indiai és azon belül is a bharatanatjam-művészettel.

– Európában, így nálunk is, viszonylag ismeretlenek a klasszikus indiai táncok. Ennek ellenére komoly az érdeklődés a keleti kultúra és világszemlélet iránt. Mintha friss levegőre vágyna a nyugati félteke. Érzi ezt a fellépései alatt és után?

– Hogyne. Az emberekben van egyfajta spirituális hiány. A nyugati világ néhol fordulóponthoz, máshol zsákutcához érkezett, az emberek keresik a kiutat. Ez lehet az oka an¬nak, hogy megnyílnak a kapuk, és ezzel együtt az emberek is kinyitják a szívüket – és fontos, hogy ma már ezt meg is tehetik.

Joomla SEF URLs by Artio