India olyan, akár az anyagi világ, csak éppen egy picit tömörebben. Minden veszély és lehetőség, öröm és bánat, pokol és üdvözülés lehetősége benne rejlik, s a legváratlanabb pillanatokban nyilvánítja meg egy-egy arcát. Így váltja ki az emberből az újbóli rácsodálkozást, megrökönyödést, megkönnyebbülést s talán egy napon a megváltást. Nagy Tanító vagy, Te, drága Indiám.

iphone jailIndiai utolsó napom mindig különbözik a többitől. Ébredés után egyfajta számotvetéssel rendszerezem a gondolataimat, mit is kaptam ezen az úton, mennyi csillogó szemet, mosolyt és természetességet...? Mennyi, mennyi tanítást hallottam? Tudtam-e adni bárkinek is bármit, ha mást nem, egy mosolyt? Az értékelés után pedig az utolsó napi teendőimet rendszerezem. Mit kell még intéznem, vásárolnom, hazaküldenem? S ezután a nyakamba veszem a várost. Egyik bazárból a másikba, aztán vissza a hotelbe a csomagokkal és így tovább. Így történt ez most is.

Nagy elégedettséggel és két szatyorral értem vissza Delhi híres negyedébe, a Pahar Gandzsra. A Cannaught Place exkluzívabb boltjaiban vásároltam díszes posztókat a nandafalvi szentély díszítésére és imádott Krsnánk új ruháihoz. Gyalogosan nagyjából fél óra, mire Main Bazárba ér az ember. Hosszú utazás előtt érdemes sokat mozogni.

Óriási tömeg fogadott a Main Bazárban, ahol mindig is nagy a nyüzsgés, de most különösen sokan tolongtak. Mint kiderült, Guru Govind Szingh születésnapját ünnepelték a Szikhek. Emiatt lehetett olyan nagy tömeg és útlezárás a Vörös Erőd körül is. Ó, az még egy jó környék! Egész India összetömörítve Ó-Delhi egy városnegyedébe. Egyszerre rálátni öt különféle vallás monumentális épületeire: hindu, muszlim, dzsaina, szikh és keresztény templomok néhány lépésre egymástól. Valódi multikulturális egyveleg. A Main Bazár sétáló utcája pedig teljesen bedugult. Fel sem fogható, hogy milyen az, amikor az ember gyalogosan nem tud megmozdulni. Se előre, se hátra... Több helyen ételt osztogattak, ilyenkor állt be a gyalogosforgalom teljesen. Aztán, ahogy az étel elfogyott, tovább tudtam tolakodni a következő ételosztásig. Mit mondjak, nem erre vágytam utolsó napomon, hogy szatyrokkal a kezemben birkózzak a tömegben... Aztán egyszer csak meglátom az egyik kedvenc szikh emberemet, akinél pénzt szoktam váltani. Nem hittem a szememnek. Fagyit dobálgatott a tömegbe, úgy, ahogyan volt: turbánnal, szakállal és meglehetősen nagy pocakkal. Ezt azért lencsevégre kapom, gondoltam magamban. Egyik kezemben a szatyrok, a másikkal egyensúlyozva előkotortam az ájfonomat és egy rövid videóval örökítettem meg a nem mindennapi látványt. Otthon el sem hiszik majd, hogy mit láttam. Fagyidobálgatás a főutcán... Valóban szeretem a szikheket. Kissé mókásak, de ugyanakkor rendkívül tiszta arcúak, őszinték, kedvesek, talpig úriemberek. Meg kell mondanom, ezzel dicsekedni is szoktam, ha szóba kerülnek a szikhek, hogy minden vallású ember becsapott már Indiában, kivéve a szikheket.

Telefon vissza az ingem oldalzsebébe, szatyrokat kettéosztva folytattam tolakodásom a hotel felé. Alig haladtam előre. Néhány méterrel voltam csupán odébb, amikor azt éreztem, mintha megmozdult a zsebem. Ösztönszerűen odanyúltam. Hát a telefonomnak hűlt helye volt. Nem egy kellemes érzés. Az adatok, a sok felvétel, a jegyzetek és ráadásul a jelentős anyagi veszteség. Mindez töredékpillanat alatt játszódott le bennem, majd a mellettem álló emberre néztem. Csak ő lehetett, gondoltam magamban. De hát ő egy fiatal szikh srác. Csak nem csinál ilyet. És már távolodott is el tőlem, amennyire a tömeg engedte. De hát ő állt mellettem, amikor megmozdult a zsebem. Vagy ő lopta el, vagy látta, hogy ki volt az. Utánanyúlva magamhoz húztam és megkérdeztem, hogy hol a mobiltelefonom. Az mondja, milyen mobiltelefon?

Nagyon csóváltam a fejem. Nem ő volt az. Azért csóváltam és lettem egyre feszültebb, mert magatehetetlenséget éreztem, miközben tudtam, hogy mindössze egy lépésre lehet tőlem a mobiltelefonom. Csak annyit tudtam tenni, hogy hangosan kiabálva újra megkérdeztem, hogy hol a telefonom, miközben a szikh fiúra néztem. Picit megszeppent és azt mondta, hogy ő csak erre sétálgat, nyugodtan nézzem meg a zsebét és elővette saját telefonját ártatlanságát bizonyítva. Ekkor merült fel bennem újra a gyanú, hogy ő a tettes. Újra ordítottam, ami egyébként a nagy hangszórókból dübörgő zene miatt nem volt különösebben feltűnő, de a szikh fiú zavarában megismételte zsebét kifordító és telefonemelgető mutatványát. Láttam rajta a zavart. Ha valaki ártatlan, akkor az nem fordítja ki a zsebét, hanem értetlenül áll és esetleg egy előkelőbb ember vagy rendőr segítségét kéri. Miközben gondolkodtam, a gyanúsított az ártatlant játszva, megint csak próbált odébb oldalogni. Most mit tegyek? Lopással gyanúsítani egy embert. Ráadásul szikhet? És ha mégsem ő volt az? Semmi bizonyítékom. És ha ő volt az, akkor is miért kellene őt problémákba sodorni?

Megvan szegénynek a maga baja, ha lopni kényszerül. Nem, mégsem hagyhatom csak annyiban! De hogyan rágalmazhatnék meg egy testvéremet? Ne légy bugyuta, jusson eszedbe a zavart viselkedése. És egyszer csak beindult a gépezet, mielőtt döntöttem volna. Sportolói múltam megjelent jobb karomban és megfogtam a fiú grabancát. Tolvaj! Kiáltottam a szemébe. Láttam már, hogy kell bánni a tolvajjal. Csak magabiztosan, de rendkívül óvatosan, mert ki tudja, milyen fegyver lehet nála. Odaráncigáltam egy rendőrhöz. Arra vigyáztam, hogy én szólaljak meg először, ne a gyanúsított. Határozottan és megfelelő indulattal, tarzani hindi nyelvtudásommal elmondtam, hogy ez az ember ellopta a mobiltelefonomat. A rendőr komolyan vett. A fiú viszont tagadott. Éppen akkor jött egy ételosztó brigád, amiből kért egy adaggal az egyre feszültebb szikh fiú. A rendőrrel elindultunk volna a feletteséhez, de a fiú azt mondta, várjunk, amíg megeszi a szikh templomban megszentelt ételt. Erre nem tudott nemet mondani a rendőr. Én pedig azt láttam, hogy ez az ember a megszentelt étel helyett inkább gondolkodási időt kért. Miközben idegesen remegő kézzel lapátolta a szájába a falatokat, gondolatai szemmel láthatóan egészen máshol jártak. Ez már újabb bizonyíték volt számomra. Összecsődült a tömeg körülöttünk. Mindenki mérgesen kiabálta a fiúnak, hogy adja vissza a telefont. A fiút a rendőrrel kettesben elkezdtük vezetni a közelben tartózkodó rendőrfőnök felé.

Továbbra is azt állította, hogy ártatlan. Az emberek leállítottak bennünket, a gyanúsítottat, a károsultat és a rendőrt, hogy mi történt. Olyan boltosok is oda kerültek, akik évek óta ismernek engem. A járókelők így szóltak hozzám gyermeki ártatlansággal: azt mondja a fiú, hogy nem ő lopta el. Mivel már biztos voltam a dolgomban, azt állítottam, hogy a saját szememmel láttam, amikor kivette a telefonom a zsebemből és villámgyorsan átadta a társának, aki azonnal eltűnt. Vagyis nem mondtam igazat, merthogy nem láttam, csak sejtettem. A kettő között óriási a különbség. Viszont nagyon erős volt a belső megérzés. Ekkor a tömeg erős pszichés ráhatást gyakorolt. A rendőr azt mondta a fiúnak, ha visszaadja a telefont, akkor nem esik bántódása, de ha nem adja vissza, akkor bevisszük a rendőrségre, ahol nem túl kellemes napokat tölt majd. Láttam az elbizonytalanodást a fiú arcán, de úgy éreztem, hogy nem tesz vallomást. Úgy voltam vele, hogy ennél tovább nem megyek. A fiú úgy sem vallja be, ennyi: búcsú a mobilomtól. Úgy látszik, nem kellett az nekem... Végső búcsúként kissé a levegőbe emeltem, másik kezem öklét pedig az arcához simítottam, mintha azt üzenném: semmi esélye. És amikor már lemondtam róla, éppen akkor tört meg a fiú. Tényleg nem számítottam rá. Ha tudta volna, hogy néhány pillanat választotta el a szabadságától és a zsákmányától.

Következő rész>> Tolvaj  álma 2. rész

Joomla SEF URLs by Artio