Leveles Zoltán írása

Radzsasztán, hűvös februári pirkadat. A dombos sivatagi tájból oázisként emelkedik ki egy-egy tanyacsoport. Lajos ki sem száll az autóból, mert azt mondtam, nem lesz hideg... pedig hát a leheletet is látni lehetett, ahogyan átvilágította a homokbucka mögül leselkedő nap.

Tej Indiában

Így történt, hogy Balázzsal kettesben néztünk körül a néhány görbe kunyhóból álló kicsiny faluban. Négy-öt turbános férfi pokrócba csavarva, a pislákoló, erősen füstölő tűz körül mereng a messzeségbe. Forró teát kortyolgatnak. Pöfékelnek egyet-egyet levélbe sodort cigarettájukkal; megbeszélik a világ dolgait. Kíváncsian figyelnek ránk, de nem mozdulnak. Nem hinném, hogy gyakori vendég volna arrafele a nyugati féltekéről érkező látogató. Rendi ruhám felkeltette érdeklődésüket, s miközben Balázs fotózgatott, egyre csak vizsgálgattak bennünket. Mi is őket. Az asszonyok közben elővezették a jószágot. Istállószag, napkelte, füst, mindez Radzsasztán közepén, valahol a sivatagi pusztaságban.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember álomnak véli a valóságot. Egyszer azt hallottam, hogy ha valaki nem tudja eldönteni álmában, hogy éppen a valós világ, vagy az álomvilág átmeneti szerepében játszik, akkor ezt egy nagyon egyszerű gyakorlattal letesztelheti. Az ember pörögjön egyik sarkán egy teljes kört, hirtelen állítsa meg magát, tegye le másik lábát. Nos, ha a táj tovább forog, akkor álmodunk, s ha megáll, akkor ébren vagyunk. Valamennyire, legalább is... Álmomban eljutottam már odáig, hogy meg kéne csinálni az ébrenléti tesztet, de annyira valóságos volt az álom, hogy aztán lebeszéltem magam. Aztán, ébredéskor jöttem rá, hogy mégis csak álom volt.

Itt, a radzsasztáni pusztában megint csak felmerült a kérdés, hogy álom ez az egész, vagy valóság. De az ébrenléti teszt megint csak elmaradt.

Indiában mai napig az a szokás, hogy a távolról érkező vándort megvendégelik, pláne, ha az illető szerzetesi reverendát visel. Így történt, hogy meghívást kaptam az egyik turbános házába. Némi unszolás után bólintottam a meghívásra. Egy csupor tejet ajánlott fel nekem a reggeli fejésből. Van is egy ilyen etikett, hogy a vándorszerzetes csupán egy tehénfejésnyi időt tölthet egy családnál, nehogy elkényelmesedjen. Ki tudott volna ennek az ajánlatnak ellenállni?

Rövid séta után megérkeztünk a házába. Két kis szoba lenn, egy szoba fenn a tetőn. Egyik földszinti szobában laknak a nagyszülők, a másik a közösségi szoba, az emeleten pedig a házigazda él feleségével és öt gyermekével. A szemérmetes feleség földön guggolva, nekem hátat fordítva rendezte a gyerekeket. Nem nézett rám, így kerülve az idegen tekintetét.

A házigazda nagyon kedvesen, mint régi jó barátot ültetett le a földre. Merthogy náluk bútorok nincsenek. Aztán nyomtalanul eltűnt. Gyorsan múltak a percek. Egyre hűvösebbnek találtam a padlót. Na, tessék! Már öt perc is elmúlott, én meg itt ülök a semmiben, egy kunyhó földjén, fagyoskodom, és fogalmam sincs, mire kell várnom. Valami dupla csavar lesz ebből az egészből, még az is lehet, hogy haramiákat küldenek rám. Na, akkor aztán jól nézünk ki! Minek kellett nekem idejönnöm? Már megint a torkosság! Egy pohár tejért képes vagyok eladni magam!

Már tíz perce várok, amikor egyszer csak megérkezik a széles mosolyú házigazda. Fél marék cukorral a kezében... Hogy édesen szolgálhassa fel nekem a tejet, el kellett mennie a szomszédba cukorért. Megkaptam a forró tejet. Csillogó szemmel, mint szerető anya a gyermekének, úgy nyújtotta nekem a finom tejet. Mellém guggolt és figyelte, ahogyan kortyolgatom a gőzölgő forró tejet. Ennél édesebb tejet még sosem ittam. De azóta, ha forró tejet iszom, valami szégyenérzettől kesernyés utóíz kísért...

Joomla SEF URLs by Artio