Az ellopott mobiltelefonom indiai története

Leveles Zoltán: Tolvaj álma 1. rész <<Előző rész

Leveles Zoltán IndiábanA tolvaj lázasan telefonálgatni kezdett. Nem tudtam eldönteni, hogy csak időt húz, vagy valóban intézkedik a telefonom visszaszerzésének ügyében. Kezdtem hozzászokni, hogy ebben a felállásban a rendőr csak egy díszlet, aki a törvényt jelképezi, de nekem kell kézben tartanom az ügyet. Nem úgy tűnt, mintha idegesítettem volna a rendőrt az európai környezetben önbíráskodásnak ítélhető hozzáállásommal. Fokozatosan sodródtam bele ebbe a szerepbe. Először csak próbaképpen rágalmaztam, aztán határozottan állítottam olyat, amiről egyáltalán nem voltam meggyőződve, majd kezet is emeltem valakire, akinek bűnössége nem volt bizonyított. Ha ez így folytatódik, mit teszek vele ezután, hogy bevallotta?

A hosszas és reménytelen, rendkívül ideges tárcsázgatások után megelégeltem a tolvaj próbálkozásait. Úgy éreztem, jobb, ha sietünk. Ki tudja kiket hív oda, én pedig egyetlen rendőrrel és a bazárosokkal védtelenül végignézem a kiszabadítását. Beindul ilyenkor az ember fantáziája. Olyanná váltunk, mint a ragadozó és az elejtés alatt álló vad. Csak éppen továbbra sem lehetett tudni biztosan, hogy melyikünk a vad és melyikünk a ragadozó.

A fiú szelídülni látszik, de a hívott számon továbbra sem fogadják a hívását. „Indulás a rendőrőrsre!" – kiáltottam fel, akár egy diktátor. Csodálkoztam is magamon. A fiún végleg úrrá lett a kétségbeesettség. Nyomatékosítva eltökéltségem a rendőrre is rákiabáltam: „Indulás a rendőrőrsre, azonnal!"

A fiatal rendőr ekkor arról beszélt, hogy át kell gyalogolnunk az utca végén állomásozó elöljáróihoz. A rendőr karon fogta a tolvajt. Nem éreztem a fogásából, hogy a fiúnak nem jutna eszébe elfutni. Mintha a rendőrnek is tolvaj elfutása lett volna az egyszerűbb megoldás. Minden erőmet a kezembe pumpálva hátulról megragadtam a tolvaj kabátját, és még csavartam is rajta, hogy érezze, valóban nagy erővel szorítják a grabancát. Néha még megtoltam egy kicsit fölfelé is, hogy eszébe se jusson megpróbálni elfutni. Közben két dologra nagyon koncentráltam. Ha mégis szökni próbál, akkor hogyan nyúlok majd utána, s a másik kezemből hova dobom majd le a csomagjaimat. Minden oldalsikátornál csavartam egyet a kabátján, hogy véletlenül se tudjon oldalra elfutni. A másik dolog, amire nagyon figyeltem, hogy szabad kezével nehogy visszatámadjon, ugyanis a rendőr nem motozta meg a fiút. Ki tudja, mi minden lehet egy tolvaj zsebében?

Ahogyan vonszoltuk emberünket a Főbazáron, egyszer csak elénk lépett egy rendkívül rosszarcú ember, aki kérdezés nélkül öklözni kezdte az általunk vezetett fiút, aki a védekezésnek semmilyen jelét sem mutatta. Felrepedt ajkaiból megindult a vér. A rendőr nem reagált. A tolvajra mért sorozatnak én vetettem véget. Elengedtem a fiú hátát és nagy erővel és dühös tekintettel ellöktem a verekedő férfit, aki ekkor lehülyézte a tolvaj fiút. Néhány szót váltottak egymással, amiből kiderült, hogy jól ismerik egymást, azaz kollégák. Most már végleg megszabadultam minden olyan lelkiismeret furdalástól, hogy esetleg ártatlan embert hurcolok meg.

A bazárban jóval nagyobb hatást váltott ki a véres arcú fiú ráncigálása. Az árusok, akik jól ismernek, hiszen húsz éve oda járok, kíváncsian kérdezték, hogy mi történt?

- Ellopta a mobiltelefonom! – válaszoltam- és visszük a rendőrségre, az jó? Vagy mit kell ilyenkor csinálni?

Szerettem volna biztos visszaigazolást és tanácsot kapni a telefonom visszaszerzésére.

- Igen, vigyétek a rendőrségre, és szorítsd nagyon erősen, nehogy megszökjön! – hangzott a válasz.

Nem tudom miért, de a fiút egyszer ököllel jó erősen hátba vágtam. Őszintén remélem, hogy nem a bazárosok kedvéért és nem is élvezetből. Mintha ezzel is egyértelműsíteni szerettem volna a fiúval, hogy nincs menekvése.

Megérkeztünk az utca végén állomásozó rendőrökhöz, ahol a rendőrök lekommunikálták egymással a dolgokat. Kaptunk még egy rendőrt. Így már két rendőr fogta karon a tolvajt, én pedig továbbra is a grabancát ráncigáltam. A koncentrált noszogatás közben azon tűnődtem, hogy miért nem tesznek egy bilincset a fiúra, vagy legalább miért nem motozzák meg?

Bő negyedórás küzdelem után megérkeztünk a rendőrségre. Ütött-kopott épület. A berendezés szegényes, néhány rozoga szék és egy-két íróasztal. A két rendőr egyenesen egy üres terembe vezeti a fiút. Az ajtó fölé ez volt kiírva: „Konzultációs terem". Hm, mi lehet ez a konzultációs terem, talán itt tartják a munkamegbeszélést a rend őrei? Miért csak három egymáshoz rögzített várótermi szék van benn? Egyik székre letessékelték a tolvajt, a másikkal pedig engem kínáltak. Hát itt azért kifakadt belőlem egy nevetés. Üljek a tolvaj mellé, akit egyrészt még mindig nem motoztak meg, és egyébként sem szeretnék a tolvajom mellé ülni. Így hát a tolvaj a széken ült, én mellette álltam, a rendőrök pedig kimentek. Magunkra hagytak őrizetlenül. Az igaz, hogy az egyetlen ablakon rács volt, de az ajtó tárva nyitva állt. Azonnal odaléptem és beálltam a közepébe, bevetésre készen. Elképzeltem, amint megpróbál kiszökni, én pedig rávetődök, mint egy szuperhős. Nem sok időnk maradt így magunkban. Bejött egy meglehetősen magasra nőtt civil ruhás rendőr. Amikor meglátta, hogy a tolvaj széken ült, köszönésképpen hangosan üvöltve a földre parancsolta, majd felállította. A többi úgy történt, mint a filmekben szokott. Egy ideig. Aztán pedig túl valóságos volt ahhoz, hogy filmhez hasonlítson. Egészen világossá vált, hogy ki az elejtett vad, és ki a ragadozó.

- Szóval, mobiltelefont loptál?

A mondatjel egy óriási pofon volt. Olyan, hogy nagy tenyere az egész arcát beterítette, az orrától egészen a füle hegyéig. A fiú elkezdte a magáét. Mintha észre sem vette volna a pofont:

- Szikh vallású vagyok és a templomunkban élek.

Csatt! Repült a második pofon. Ez már kezdett sok lenni nekem. A fiúnak pedig meg sem kottyant. Ekkora hatalmas pofonokat sosem láttam. Igaz, soha, semmilyet. A filmes pofonok viszont egészen másképp néznek ki. A fiú arca már piros pozsgás volt. Kipakoltatták a zsebeit, majd kapott még néhány pofont. A kihallgató tiszt diadalittasan kivonult a teremből. Közben újabb gyanúsítottakat hoztak, ahogyan ezt mi mondanánk Európában, itt pedig tolvajok ők. Már ötre szaporodott a létszám. Közben akármelyik rendőr elsétált a „konzultációs terem" előtt, bejött körülnézni.

- Mi történt? – kérdi tőlem az arra tévedt rendőr.

- Ellopták a telefonom. - válaszoltam.

- Melyik volt az?

Tudtam, hogy tétje van a válaszomnak. A rendőr megismételte a kérdést. Síri csönd. A tolvajomra néztem. Egykedvűen figyelt rám. Tisztában volt a délutáni programját illetően. Elég rutinosan viselkedett. Képes volt függetleníteni magát az eseményektől. A rendőr számára világossá vált, hogy ő a tolvaj, akire ránéztem. Nos, ez a rendőr egy indiai rendőrbottal érkezett. Ez leginkább egy vastag sétapálcához hasonlítható, csak annál valamivel vastagabb és bambuszból van. A rendőr tartott egy alapos botos bemutatót. A fiú földre rogyott. Ekkor a talpára kapta az ütéseket. Kezével védekezett, arra is kapott. Kibuggyantak a könnyei. A botos rendőr, ha már ott volt, végigcsinálta gyakorlatát az összes elkapott szerencsétlenen. A forgatókönyv mindegyiknél ugyanaz. Volt , aki előre sírva fakadt, amikor elé állt a rendőr, volt, aki kiabálva kegyelemért könyörgött. Mindegyikük a földön fetrengett és sírt. Hova kerültem én? Benn vagyok egy kis szobányi teremben, ahol embereket agyba-főbe vernek. Érzem a bot susogásának a szelét. Mintha nekem is úgy fájna, mint nekik. A szerencsétlen pedig hol a lábát húzta be, hol a kezére kapott. Aztán elhagyta a termet a rendőr. Mindenki megkönnyebbült. Talán leginkább én. Aztán bejött egyszerre két rendőr. A program ismétlődik. Annyi fűszerezéssel, hogy a két rendőr hangosan nevetgélt azon, hogy a könyörgő áldozatok milyen testtartásokba rándultak az ütésektől. Az én emberem egyszer sem könyörgött. Erős tartású volt. Minden verés után letisztogatta magát, letörölte könnyeit és folytatta a telefonálgatást. A kollégája, akinek a lopás pillanatában átadta a telefonom, nem volt hajlandó behozni a telefont a rendőrségre. amit meg is értek. Azt viszont sikerült megszerveznie a verések közben, hogy a tolvajkolléga elvigye a telefonom a tolvajom bátyjának, aki elvileg behozná a telefonom a rendőrségre. Bátor ember.

Közben arra sétált egy sok csillagos rendőrtiszt. Nem hitt a szemének. Az egyik félig guggoló testtartásba parancsolt tolvaj éppen telefonálgat a konzultációs teremben.

- Hát te meg mit csinálsz, te gazember? – rontott rá a rendőr csupasz kézzel. Az első ütésnél darabokban hullott a földre a tolvaj mobiltelefonja. Újabb könnytörölgetés és egy kis megnyugvás.

Aztán jött egy újabb botos rendőr. A bot alja vészjóslóan ki volt rojtosodva. Intettem neki a fejemmel, hogy hagyja már szegényeket. A rendőr kaján vigyorral közeledett az áldozatokhoz. Amit akkor láttam, az már túl volt minden emberi érzésen. A lehető legkegyetlenebbül intézte el a fiúkat. Mérhetetlen döbbenettel figyeltem. Már túl voltam az ijedelmen és a sokkon. Az éppen intézkedés alatt álló tolvaj szemét figyeltem. Csáth Géza Wittmann fiúi jutottak eszembe, akik a padláson kínoztak egy baglyot. Egyenként tépdesték a kifeszített élő madár tollait, miközben a szemét nézték. Mint mondja Csáth, a bagoly egy ház volt, ahová beköltözött a kín. A Wittmann fiúk pedig nagy kéjjel élvezték a Bagoly szenvedését. Így néztem én is a verés alatt álló fiúk szemét. Mi ez a világ? Hogy lehet az, hogy emberek ilyen helyzetbe kerülnek? Az emberi születés küldetése a boldogság. Ehelyett ezek a szerencsétlenek lopással tengetik az életüket, számolva annak lehetséges következményeivel. Mintha betudnák egyfajta szakmai ártalomnak, az élettel velejáró küzdelemnek a verést. Tekintetükben valami tisztaságot vélek meglátni a félelem és kín mellett. Mintha a vezeklés tisztulását látnám a szemükön. A rendőr tekintete? Akár az ördögé. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek a pártján legyek. Legkevésbé fontos már a saját ügyem volt. Kiszaladtam volna a világból. Amikor a rojtos botú rendőr kilépett a teremből, ennyit mondott tarzani angollal:

- A büntetés eredmény.

A megvert tolvajok pedig próbálták rendbe hozni magukat. Igazgatták az ingjeiket, nadrágjaikat. Némelyikük még szipogott egyet-kettőt és most jött a legdöbbenetesebb dolog. Ketten összemosolyogtak. Vajon min vigyorogtak? Magukon vagy a rendőrön? Netán rajtam?

Újabb rendőr jelent meg. Angolul is beszélt, jóarcú. Szemem a jelvényére szegeződött és nagy örömmel nyugtáztam a nevét.

- Ó, az Ön neve Visnudúta? Csodálatos! Nagyon jó név. – jegyeztem meg nagy megkönnyebbültséggel. A Visnudúták ugyanis a Legfelsőbb követei, a nyugati gondolkodásban leginkább az angyalokhoz hasonlíthatók. Pokol legmélyebb bugyraiban végre egy angyal, nem is angyal, egyenesen Visnu küldöttje jött el közénk. Végre minden jóra fordul...

- Csak a név jó. A személy nem. – válaszolta a rendőrtiszt, miközben elkezdte feltűrni ingujját, majd megindult a konzultációs terembe.

Néhány tőmondat után már tompa csattogásoktól és jajveszékelésektől visszhangzott a terem. Nem igaz! Ezt nem bírom tovább. Ó, Istenem, kérlek, segíts ezeken az elesett embereken, nem bírom tovább. Milyen világ az, ahol ilyen meggyalázott helyzetbe kerülnek az élőlények? Kérlek, Istenem segíts, kérlek, segíts! Legyen már vége ennek a borzalomnak!

Telt múlt az idő. Már besötétedett. A tolvajom miután összeszerelte mobiltelefonját, ötpercenként telefonálgatott. Egyszer csak megérkezik egy elegáns, jótartású szikh úriember. Odalépett hozzám, kezében az mobiltelefonommal. Hihetetlen. A tok alatt őrzött magyar sim-kártyámmal együtt, sérülésmentesen. Az ikonok közül néhány letörölve, de kit érdekel? Egyik számomra legkedvesebb helyem, a dzzajpuri Góvinda templomban készült videóim közül több is hiányzik. A Legfelsőbb nem adja magát könnyen. Nem csak annyi, hogy lenyomom a felvevőgombot és enyém: annak és akkor adja magát, amikor és akinek ezt kívánja.

Miközben mobiltelefonomat nézegettem, az elegáns szikh a rojtos botú rendőrrel tárgyalt. Hirtelen nem is tudtam mit tegyek. Magamban ácsorogtam a folyosón. Bementem a konzultációs terembe, hogy még egyszer ránézzek a tolvajomra. Mélyen a szemébe néztem. Próbáltam kifürkészni, hogy mi lehet a tekintetében. Azon töprengtem, hogy sajnáljam őt, vagy haragudjak, amiért a telefonommal együtt az utolsó indiai napomat is ellopta, és sok elintézetlen dolgot hagytam félbe, amiket csak következő utamon tudok folytatni? Arra gondoltam, hogy valahogyan segíteni kell ennek a fiúnak. Hogy lehetne rávenni, hogy hagyjon fel a tolvajlással? Nem erre hivatott ő, hanem tiszta lélekként kutassa fel az élet fennkölt értékeit, szegődjön egy himalájai jógi mellé, vagy legyen énekes egy gurudvarában, a szikhek templomaiban, bármi, csak ne lopjon. Remélem, megértette a leckét és a szemkontaktusban közvetített üzenetem.

- Most mit nézel? Megkaptad a mobilodat, nem? Akkor meg miért nézel így? – értetlenkedve szegezte nekem a kérdést.

Mint aki azt mondaná, hogy milyen becsületes és jó fiú vagyok, hogy visszaadtam a mobiltelefont. Volt a szavaiban az értetlenség mellett agresszió is. Úgy láttam, jobb, ha lemondok a Teréz-anyáskodásról. Legalábbis nem akkor és ott kell gyakorolnom a megváltani akarást.

Odébb szédelegtem a rojtos botú rendőrhöz. Mi lesz most, kérdeztem. Jött a már ismert válasz:

- Megkaptad a mobiltelefonod. Mit akarsz még? Megmondtam: büntetés eredmény.

Majd visszafordult a tolvajom bátyjához, és folytatták az alkudozást arról, hogy mennyi pénzért viheti haza az öccsét.

Így hát feljelentés nélkül elsomfordáltam. Egyszer egyik az elejtett vad, máskor másik. Ragadozóból elejtett vad, és fordítva. Miért? Hogyan? Mit kell tennem? Mit kellett volna tennem? Hagynom a mobiltelefonom? Helyes volt, amit tettem? Bűn az, hogy miattam verték össze-vissza azt a szegény fiatalt? De talán ez a kemény nap jobb belátásra téríti őt. Ha ez az az ár, amit meg kell fizetnie a változásért, akkor megérte.

Este kilencre értem vissza a Főbazárba. A fűszeres még nyitva volt. Ő volt az, aki azt kiabálta nekem, hogy jó erősen fogjam, nehogy megszökjön a tolvaj. Kíváncsian faggatott a fejleményekről. Szinte el sem hitte, hogy visszakaptam a telefonom. Büszkén gratulált. Alig éltem. Szomorúan meséltem neki a látottakat és meséltem, hogy azért ez túl kemény volt: ennyi síró embert még nem láttam egy helyen.

- Nehogy azt hidd, – mondta a fűszerárus- az összes tolvaj, akit ott láttál a konzultációs teremben, holnap reggel újra itt lesz. Mindegyiküket ismerjük, de mi nem szólhatunk semmit, mert akkor meggyűlik velük a bajunk. A tolvajlás a szakmájuk. Nem tudnak leszokni a könnyű pénzről.

Elindultam a szálláshelyem felé. Már egész közel voltam, amikor megszólalt a telefonom. A rendőrségről hívtak. Aziránt érdeklődtek, hogy szerencsésen hazaértem-e... Megérkeztem a szobámba. Még mindig hallottam a férfisírással vegyült tompa csapkodásokat. Nincs sok időm, csomagolnom kell. Indulnom kell a repülőtérre.

A reptér fele menet végig a rendőrségi élményeken gondolkodtam. A tolvaj álma, hogy eltulajdonít valamit, ami nem az övé, és szerinte ez így rendben van. Álom és illúzió. Hogyan lehetnénk boldogok mások szenvedése árán? Lehet, hogy a mi életünk is olyan, mint a tolvajoké. Elvesszük a Földanya és a Legfelsőbb tulajdonát, mert azt hisszük, hogy azok a dolgok alanyi jogon járnak nekünk. Meg kell érteni az indián nagyfőnök szavait: a Földet az unokáinktól kaptuk kölcsön. Ha sajátunkként tekintünk a minket körülvevő dolgokra és élőlényekre, ha azt hisszük, hogy csak úgy büntetlenül ölhetnek meg állatokat a nyelvünk kedvéért, ha azt hiszem, hogy a pénz, vagy bármi más az enyém, akkor a mi álmunk sem különb tolvajokénál.

Joomla SEF URLs by Artio