„A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek." (Vörösmarty Mihály)

Egész éjjel zakatol a vonat. Lassan kivilágosodik és előbukkan az indiai kopár síkság. A tenger felé tartok két jó barátommal. A hosszú vonatozás egyfajta meditáció. A kocsi lágy imbolygása elcsendesíti a belső zajt, segíti a gondolatok rendszerezését. Akár kisdedet a bölcső ringatása, úgy nyugtat meg engem is a vonat szelíd ringása. Ritmikus zakatolása akár a szívdobogás.

Lefekszem, lehunyom a szemem és végiggondolom az elmúlt napok eseményeit. Aztán felülök, olvasok, szemlélődöm egy kicsit. Ez a felülés általában a környéken ülő utasokkal való beszélgetésben végződik. Így történt most is.

Velem szemben egy idős férfi utazott. Tradicionális, kissé megviselt ruházatából sejthettem, hogy ugyanarra a zarándokhelyre igyekszik, ahová magam is tartok. Egy vándorhoz illő botot tart a kezében. Sokatmondó arca erős karaktert rejteget. Szakálla, hosszú haja és vastag szemüvege, mind egyéniségéhez tartozó díszlet.

Juhasz-Balazs-fotoja
Útitársa egy nálánál fiatalabb férfi. Kísérőként jött vele. Ha kellett, előkereste az elemózsiás szatyrot, tett-vett. Előkerült egy könyv, s hangosan olvasott a gyengén látó idős férfinak, aki lehunyt szemmel hallgatta az óind irodalom magyarázatait. Olykor megállította, s hosszasan fejtegették az elhangzott gondolatokat. Aztán folytatódott a felolvasás, de a következő mondatnál már újra beszélgetni kezdtek.

Így telt az idő hosszasan, mikor a néhány paddal odébb ülők közül előkerült egy leányzó, akiről mint később kiderült, első éves egyetemista. A fiatal hölgynek feltűnt, hogy nyugati emberek ülnek a közelben. Először csak forgolódott. Felállt, az ablakhoz lépett, majd visszaült. Kellett egy kis idő, mire összeszedte minden bátorságát, hogy hozzánk lépjen. Az idős férfitől kérdezett valamit, s ez már elég apropó volt ahhoz, hogy velünk is váltson néhány szót.

Így történt, hogy hárman beszélgetni kezdtünk: az idős indiai zarándok, az egyetemista hölgy és jómagam. Néhány kérdés után a bölcs férfi átlátta a helyzetet. A leány tradicionális értelmiségi családból származik. Híres zarándokhelyen nőtt fel. Most pedig Nyugat felé kacsintgat, ezért lépett oda hozzánk, Európa-szagú fehérbőrűekhez.

Az idős úr komolyra fordította a szót. Így szólt a lányhoz. „Ó, azt állítod, hogy tradicionális beállítottságú vagy. De mondd, ismered ezt meg ezt a védikus szöveget?" A lány leckeszerűen, elégedett bájjal az arcán, felmondta a szanszkrit verset. „És mi a fordítása ennek a versnek?" „Há-á-á-t... azt nem tudom..." – válaszolta elcsendesülten. „Mi akkor az értelme a te tudásodnak, ha papagáj módjára megtanulod, de nem érted? Elvesztegetett idő, semmi más." Nekem kissé szigorúnak tűnt a szentéletű szadhu a törékeny lelkű lánnyal, aggódtam is kissé. A lány azonban mosolyogva, tisztelettudó alázattal folytatta a társalgást.

A Nyugat és India közötti különbséget kezdte fejtegetni. Olyat talált mondani, hogy a tradíció valóban fontos, de megváltoztak az idők, ma már... Idáig tudta csak végigmondani. A szadhu felemelt hangon szakította félbe. Arról beszélt, hogy a mai oktatás és a tévé célja semmiképpen sem a tradíció átörökítése. S ez pontosan a most elhangzott gondolatokkal kezdődik. Bár az indiai kultúra átvészelte a gyötrelmes évszázadok viharait, mégsem vagyok biztos e nemes világ XXI. századi sorsát illetően.

Elcsendesült az ártatlan tekintetű leányzó. Elkomorult arccal leste a vonat ablaka előtt száguldó indiai mezőt. Hagyta, hogy a fák, a tehenek, a banánfák, a virágok és a felhők versenyt fussanak egy kicsit, s mintha meghallanák azok a fák, így szólt az ablak felé: „Tradicionális indiai családban és környezetben nőttem fel, mégis Nyugat felé tartok. Ti pedig a nyugati neveltetésből Indiában kerestek kiutat."

Joomla SEF URLs by Artio