Honnan származik a lélek? − Szvámi Bhakti Abhay Narayan

Elmélet

A cikk eredetileg 1992-ben jelent meg a Gangesz c. folyóiratban. A cikk írója, Szvámí Bhakta Abhay Narayan a gaudiya vaisnavizmus magyarországi pionírja. A Jannus Pannonius Tudományegyetem néhai tanára, Nandafalva alapítója, Bhaktivédánta Szvámi Prabhupád tanítványa.

Szvámí Bhakti Abhay Narayan: Honnan származik a lélek

A különféle világvallások tanításainak egyik nagy kérdése az egyéni lélek eredete. Jogos a nagy hangsúly, hiszen a lélek eredetének tisztázása sok kérdésre választ ad az ember életében. Ha nem ismerjük eredetünket, nem tudhatjuk, mi az élet célja, s így azt sem, mi a valóban természetes számunkra s mi nem. Ha eredetünket nem tisztázzuk, nem tudunk magyarázatot adni a lélek anyagi világbeli létére sem.

E kérdésre nem mindegyik filozófia ad kielégítő választ. A materializmus tanítása szerint például – hogy hogy nem – a tudat (lélek) az anyagból fejlődik ki. A legtöbb mai keresztény egyház sem ad részletes, a filozófiai elme számára kielégítő magyarázatot. Bár a lélek eredetét isteninek vélik, ugyanakkor örökkévalóságát csak egy irányban vallják. Szerintük kezdetét tekintve nem örökkévaló a lélek – mert hisz előző létünk nem volt –, ám ha üdvözül, halhatatlanná, örökkévalóvá válik.

A hindu filozófia a lélek eredetéről

A hindu filozófiát mindeddig nem nagyon ismerték India határain kívül. A legtöbb könyv, amely e témával kapcsolatban eddig Nyugaton megjelent, szinte kizárólag a Sankara féle, advaita (nem-dualisztikus) védánta filozófiát mutatta be, mint hindu bölcseletet. Így keletkezett az a téves nézet, miszerint védánta, illetve hindu filozófia egyenlő Sankara advaita filozófiájával.

Az igazság viszont az, hogy a védántát nemcsak Sankara tanította. Sőt többségben vannak a vaisnava védánta filozófiai iskolák. Ezek az advaita filozófiával ellentétben azt hirdetik, hogy Isten személyes vonásokkal, egyéniséggel rendelkezik. A lélek pedig örökkön-örökké megőrzi individualitását, még az anyagi világból való felszabadulása után is.

A Sankara-féle tanok

A Sankara-féle tanok terjedése rossz fényt vetett a hinduizmusra, hiszen az advaita filozófia nemcsak az egyéni lélek létét tagadja, de a személyes Istenét is. Így egyfajta nihilizmust propagál, hiszen az emberi lét céljának a személyes lét megszüntetését véli. Ezért tanaiban végső soron nincs helye az igazi értelemben vett vallásnak, a lélek és Isten közötti szeretetnek.

E filozófiában nem vita a lélek eredete, hiszen szerintük a lélek nem is létezik, csak az Abszolút (vagyis Brahman, a minden személyes vonástól, egyéniségtől mentes Isten). Igaz, így nem tudják megmagyarázni, miként kerülhet illúzióba „Isten”, s miért éri annyi szenvedés. Mert elfelejteni eredetünket minden bizonnyal tévhit, illúzió.

Mindezzel ellentétben a hinduk szent könyveiből, a Védákból azt tudhatjuk meg, hogy a lélek Isten szerves része (vibhinnámsa), így minőségileg azonos Ővele, de mennyiségileg nem. (1)

A védikus irodalom

A védikus irodalomból kiindulva Csaitanja Maháprabhu tudós követői, a hat Goszvámi műveikben még részletesebben ismertették a lélek eredetét és anyagi világba való kerülését. A védikus irodalmat idézve kifejtették, hogy a lélek eredete a tatastha-sakti-ként ismert isteni energia, (2)

Tatha fövényt jelent, azt a vizes csíkot a tenger partján, amely nem szárazföld, de nem is víz – a kettő közötti határ. Hasonlóan, a lélek sem egyenlő minden tekintetben Istennel, nem is az Ô „közvetlen környezetéből” (vaisnava szakkifejezéssel élve nem Krsna hajlékából, Gólóka Vrindávanból vagy a lelki világ bolygóiról, az ún. Vaikuntháról) származik, de nem is az anyagi természet szülötte. A tathasta-saktit olykor brahma-dzsjótinak, Virádzsa folyónak (3), vagy egyszerűen csak brahmannak hívják (4). Más védikus versek szerint pedig a brahmadzsjóti nem más, mint Krsna transzcendentális testének ragyogása (5).

A lélek mindig megőrzi egyéniségét, léte örök

A lélek – szanszkritul átmá – mindig megőrzi egyéniségét, léte örök. Ez azt jelenti, sohasem lehetett minden tekintetben egy Istennel, és sohasem válhat teljesen eggyé Ővele. Ez egyúttal magyarázat arra is, miként kerülhet illúzióba: mivel csak parányi, véges része Istennek, így a szabad akarat természetéhez tartozik – választhat az anyagi világ és a lelki között. Mivel tökéletessége nem mérhető Istenéhez, így tévedhet.

Isten mindennek a forrása, minden létezőnek a felülvigyázója, a Legfelsőbb Úr. Így érthető, hogy az egyéni lelkek, mint az Ő szerves részei, hajlamosak lehetnek a világ feletti kontrollra. Mihelyt ilyen vágya van az egyénnek, a harmónia világából (a brahmadzsjótiból) a diszharmónia világába, az anyagi kozmoszba kerül. Itt a májá, az illuzórikus energia hatására különféle testeket ölt. Az ahankárnak, hamis egójának, téves önazonosításának tudható be, hogy magát a testének hiszi. Így sem arról nem tud, hogy születése előtt létezett, sem pedig arról, hogy léte a „halála” után sem szűnik meg.

A szabad akarat

Persze ilyenkor felmerül az a kérdés, miért van ez így. Hogy engedheti meg a Jóisten, hogy szerves részei, „gyermekei” ennyit szenvedjenek? – kérdezik sokan. Nos, a Védákat olvasva gyönyörű Isten-koncepcióról szerezhetünk tudomást: Isten tökéletes szabad akarattal rendelkezik, semmilyen erő sem befolyásolja, sohasem lehet az anyagi világ alárendeltje.

Hasonlóan, az Ő részei, a lelkek is örök szabad akarattal rendelkeznek. Isten tehát nem diktátor, aki hatalmával visszaélve arra készteti a lelkeket, hogy azok Őt szolgálják és szeressék. Hogyan is lehetne a szeretetet megparancsolni, előírni? Senkit sem lehet kötelezni mások szeretetére.

A védikus tanítás végkövetkeztetése (sziddhántája) szerint az élet igazi célja és értelme az isteni szeretet, a bhakti (6). Az igazi vonzalom és szerelem viszont csakis a szabad akarattal rendelkező felek között létezhet. Ezért van az, hogy az egyéni lelkek, Isten szerves részei mindig szabadon dönthetnek életük, sorsuk felől. Mivel a szeretetet Isten is élvezi, s mivel a szeretet a szabad választás és az individualitás függvénye (7), így Ô sohasem fosztja meg a lelkeket szabad akaratuktól.

Itt meg kell említeni, hogy az anyagi világból felszabadult lélek nemcsak a brahmadzsjótiba juthat. Krisna kegye révén lelki testet kaphat, amelyben az öt kapcsolat valamelyikével szolgálhatja Őt transzcendentális hajlékán, Gólóka Vrindávanban. Ha egyszer elérte az igazi szeretetet, soha sem tud meglenni anélkül, így szóba sem jöhet, hogy újra az anyagi világba bukjon alá. Egyik védikus írásban – beleértve a Puránákat – sincs precedens arra, hogy az élőlény elhagyja Isten személyes társaságát!

Ezt tanították a Védák, a vaisnava tanítványi láncok, Csaitanja, s az Ő kiváló követői, mint a hat Gószvámi, valamint Bhaktivinód Thákur, Bhaktisziddhánta Szaraszvati, A. Cs. Bhaktivédánta Szvámi és Szvámi B. R. Srídhar.

Jegyzetek

(1) “Ebben a feltételekhez kötött világban az élőlények az én örökkévaló, parányi részeim. Feltételekhez kötött létük miatt nagyon keményen küzdenek a hat érzékszervvel, melyhez az elme is hozzátartozik.” (Bhagavad-gítá 15.7.)

“A dzsíva örökkévaló, s örökre a rokonság kezdet nélküli köteléke fűzi a Legfelsőbb Úrhoz. A dzsíva transzcendentális lelki energia.” (Brahma-szamhitá 5.21.)

(2) “Az Istenség Személyisége, Sankarsana először lefekszik a Viradzsá folyóra, amely nem más, mint az anyagi és a lelki világ határa. Mint Káranadokasai Visnu, Ő az anyagi teremtés eredeti oka. A Viradzsá, vagy más néven Okozati Óceán tehát a lelki és az anyagi világ között terül el. Az anyagi energia és a a lelki égbolt ezen óceán két szembelevő partját képezik, és sohasem kerülnek kapcsolatba egymással.” (Csaitanja-csaritámrita, Madhja-lilá 20. 268.-269.)

(3) “Nárájan a transzcencentális szférában lakozik. Mahá-Sankarsan – aki Nárájan megnyilvánult személyiségének szubjektív, s mégis teljesértékű hasonmása – örökösen a lelki és az anyagi birodalom határát alkotó Viradzsá-folyam semleges áramán pihen. Mahá-Visnu szándékával megegyezően – Aki Sankarsannak a szubjektív része – Siva hitvese egymás után megteremti a világi énérzést (ahankára), az öt világi elemet (bhúták, pl. az űr), azok attribútumait (tanmátrák), valamint a korlátozott lélek, a dzsíva behetárolt érzékszerveit. Az alkotó részecskék – mint Mahá-Visnu ragyogásának sugarai – individuális lelkekként (dzsívák) manifesztálódnak.” (Brahma-szamhitá 10. versének magyarázatából)

(4) “A Legfelsőbb Személy eképpen válaszolt:

Az elpusztíthatatlan, transzcendentális élőlényt (dzsívát) Brahmannak, örök természetét pedig önvalónak hívják. Az anyagi testek fejlődését szolgáló tetteket karmának, vagyis gyümölcsöző cselekedeteknek nevezik.” (Bhagavad-gítá, 8.3.)

(5) “Az Úr olyan, mint a tündöklő Nap. Ezért bárhol legyen is a Legfelsőbb Személy, ott a sötétség és a tudatlanság szertefoszlik. Ezt a sötét univerzumot a Nap világítja be fényével, de a Nap és a Hold csupán a Legfelsőbb Úr testének ragyogását tükrözi vissza. A Bhagavad-gítában (7.8.) az Úr azt mondja: “prabhászmí sasi-szúrjajó”, vagyis “a Nap és a Hold fénye szintén az Én energiám”. Tehát az élet eredete nem más, mint a Legfelsőbb Személy testének ragyogása.” (Sríla Prabhupáda magyarázata a Srímad Bhágavatam 4.30.5. verséhez)

(6) “Ezek közül a teljes tudással rendelkező bölcs a legjobb, aki a tiszta odaadó szolgálat által egyesül Velem, mert nagyon kedves Vagyok neki, és ô is kedves Számomra.

Ezek a bhakták kétségtelenül mind nemes lelkek, de aki a Rólam szóló tudással rendelkezik, arra mint Bennem lakozóra tekintek Én. Transzcendentális szolgálata által ô elér Engem, a legvégső célt.” (Bhagavad-gítá 7. 17-18.)

(7) “Az odaadó szolgálat transzcendentális rendszerére szintén a szabadság jellemző. Az odaadás nem fejlődik ki pusztán azáltal, hogy valaki nagyon pontosan betart minden szabályozó elvet. Éppígy, ha valaki nagyon szerencsés, elnyerheti egy bhakta társaságát, míg másoknak sok-sok próbálkozás után sem sikerül. Ezért a szabadság sarkalatos pontja az odaadó szolgálat minden szintjének.

Szabadság hiányában nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr előtti meghódolás folyamatában a szabadság persze nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben független. Az élet akkor válhat tökéletesen szabaddá, ha valaki meghódol az Úr tiszta híve, a lelki tanítómester előtt.” (Sríla Prabhupád magyarázata a Srímad Bhágavatam 1. 6. 37. verséhez)

(8) “Az Én legfelsőbb hajlékomat nem Nap, Hold, vagy elektromosság ragyogja be. És legyen az bárki, ha egyszer eljut oda, többé már nem tér vissza az anyagi világba.” (Bhagavad-gítá 15. 6.)

Post a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*